T I Z E N | Ö | T Ö D I K

- Meddig fogunk még itt rostokolni? Miért nem megyünk csak be értük, és szedjük cafatokra őket? A Főnök úgyis azt mondta, hogy ne hagyjunk élve senkit, csak a fiút. Csináljunk már valamit! – ordítozott Kai dühében.

Sehun és ő lassan egy napja várakoztak az erdőben, és figyeltek, amit Kai már kezdett láthatóan nem bírni. Felettese, Sehun ráparancsolt, hogy nem tesznek semmilyen meggondolatlan dolgot addig, míg valaki ki nem jön az erdőből, vagy meg nem érkezik az erősítés, akik majd leváltják őket. Tanulva a védőmezőn belül történtekből, meg voltak győződve arról, hogy aki onnan kijön, le lesz gyengülve, így hát a kisujjukat se kell mozdítani, ha el akarják kapni a fiú csapatát és magát a kölyköt is, és Sehun így is adta le a jelentését hajnalban.

Mivel talawer létükre most egy börtönben voltak, ahol az erejüket lecsapolták, a testük hamar kimerült egy mozgalmas nap után, így a szánalmas emberekhez hasonlóan, nekik is aludni kellett térniük. Mozgalmas napjuk pedig volt bőven, hiszen minden egyes nap a saját életükért kellett megküzdeniük. Hihetetlen nagy éhségük volt a lelkek iránt, amit emberek hiányában csak egymás megölésével tudtak csillapítani.

Az éjszaka közepén Kai el is szenderedett, Sehun legnagyobb örömére. Ugyanis neki dolga volt. Egy órája talán, a szél feltámadt körülötte, apró fehér leveleket reptetve magával, innen tudta, hogy ez az a jel, amire várt. A férfi triplán leellenőrizte, hogy társa tényleg alszik-e, és elég mélyen-e, mielőtt elindult volna az erdőbe. Amint megérezte a furcsa, bizsergő érzést, megrázta kicsit magát, és pislogva egyet, szeme feketévé vált. Nem maradhatott sokáig, és ezt annak is tudnia kellett, akivel találkozója volt. Hogy időt nyerjen, odateleportált ahhoz az emelkedőhöz, ahol utoljára látta a csapatot.

- Ecce glutiam in ventum verba profertis, potest audire – suttogta el a biztonság kedvéért, hogy senki ne hallhassa meg, mit fognak beszélni. – Itt vagyok.

Pár pillanat múlva meg is jelent az, akire Sehun várt. A mező miatt gyorsnak kellett lenniük, ha Sehun nem akart szétrobbanni.

- Hírek?

- Megtaláltam a kölyök kistükrét – kezdte azonnal Sehun.

- Mert volt neki?! Ezt nem hiszem el… Még szerencse, hogy te találtad meg.

- Működött. Ebben a térben. Viszont miután kivittem, alig fél óra alatt elgyengült. Ha haza akarunk jutni, ez lehet a kulcs.

- Akarunk? Többes szám?

- Én is megyek veletek, ha már belerángattál ebbe.

- Mi van, ha rájön a Király, hogy átvered? Bár az is igaz, nálad sose lehet tudni, melyik oldalon is állsz.

- Engem nem érdekel az a kölyök, csak ki akarok jutni innen, és mire a Főnök rájön, addigra már sehol sem leszünk.

- Akkor valahogy ki kell hoznod azt a tükröt ide, észrevétlenül. Gondolom, figyeli a házat.

- Figyelte, és ide is erősítést fog küldeni. Viszont akadt egy kis problémája, amit nekünk kell elintéznünk. A város fele eltűnt. Rájöttek, hogy csak illúzió volt, amiből a többi talawer is leszűrte, hogy van egy tükörőrző Kahorban, és most már ők is meg akarják szerezni a kölyköt. De nem akarják, hogy a Király valaha is visszajusson, úgyhogy most hadjáratot indítottak ellene.

- Még a végén megsajnálom…

- Ne becsüld alá – szúrta nyársra tekintetével a fiú a másikat.

- Mit véded itt? Téged is kinyírhat egy szempillantás alatt, ha úgy tartja a kedve…

- De nem teszi… Ellopom a tükröt, és cserébe veletek megyek – jelentette ki a férfi hidegen.

A másik nem akart azonnal helyeselni, vagy akár válaszolni, és még a kérdező tekintetét is kerülte.

- Nem érek rá naphosszat, Sujin! – emelte fel a hangját a férfi.

Sehun legbelül érezte, hogy kezdi túlfeszíteni a határait, és nem tudta eldönteni, hogy most hihetetlenül vágyik a lányra, vagy meg akarja ölni és a vérét érezni a szájában.

- Jó! Rendben. Legyen. De mi van, ha elkap, vagy esetleg te versz át engem?

- Tudom, hogy a gyerek nélkül nem működik. Érdekem, hogy életben tartsam, mert nélküle örökre itt rohadnék… bár ha te is itt maradnál, nem bánnám.

- Nem vagy vicces…

- Ó dehogyisnem – szűrte ki a foga közül Sehun, és összeszorított szemmel lehajtotta a fejét. – Van még valami?

- Nincs… – szólalt meg Sujin kis csend után, már sokkal lágyabb hangon.

- Biztos? – nézett fel a férfi fekete szemével, de szája pajkos mosolyra húzódott a fájdalom ellenére is.

- Az istenit… – azzal Sujin átlépett a védőmező vonalán, és Sehun nyakában kötött ki. Sehun ereje teljében volt, és amint hozzáért ajka a lányéhoz, teljesen elvesztette a fejét. Sujin is megérezte a hirtelen jött energialöketet, és nem tudta leállítani magát. Olyan szenvedélyesen csókolták egymást, hogy csakis a levegőhiány figyelmeztette őket a megengedett idő leteltére.

- Tartsd a szavad – harapta Sujin Sehun ajkaiba mérgesen.

- Itt lesz a tükröd, te elkényeztetett neirot.

Amilyen gyorsan ugrottak egymásnak, olyan gyorsan is rebbentek szét. A lány visszalépett a számára biztonságot jelentő vonal túloldalára, Sehun pedig elteleportált, sötét ködfelhőt hagyva maga után. Mikor visszaért a mező széléhez, és átlépett rajta, térdre esett a megerőltetéstől. Próbált úgy szuszogni, hogy azzal ne keltse fel Kai-t, aki szerencsére mélyen aludt. Letörölte a homlokáról az izzadságcseppeket, majd visszanézett a sötét erdő gyomrába, és valami fura érzést érzett a mellkasában.

***

- Szóval az én kisöcsém él? – borult térdre Yixing Chanyeol előtt, és két kezébe fogta a fiú kezét. – Tényleg él? Róla beszéltél? Őt láttad?

- Nem tudom… Hogy néz ki az öcséd? – kérdezett vissza Chanyeol, mire Yixing nem válaszolt, hanem beviharzott a házba, és egy papírlappal tért vissza.

- Így! – mutatott Chanyeol felé egy tussal készített rajzot a férfi, melyről valóban Baekhyun nézett vissza mosolygósan, de fiatalabb kiadásban.

- Ezt a rajzot a mamád készítette nekem, hogy sose felejtsem el, miért élek még. Felismered?

- Igen. Ő az. Vele beszélgetek a tükrön át már lassan egy hónapja. Egyszer csak megjelent a fürdőszobai tükrömben, rám hozva a frászt.

Yixing szeme könnybe lábadt a hallottaktól, és meghatódva nézegette a rajzot.

- Hát rájött… rájött… az én kis kisöcsém…

- Mégis mire jött rá? Van még valami, amit nem tudok? – nézett kérdőn Chanyeol hol Yixingre, hol Sujinra és Jongdaere.

- Ne nézz ránk, ezt mi sem értjük – tárta szét a karjait Jongdae.

- Hogy hol vagyok…

- Na, ha már itt tartunk, akkor te mégis hogy kerültél a képbe? Mert, hogy ember létedre ilyen satnya helyen legyél… nem hiszem, hogy önakaratból ugrottál át ide hozzánk – intézte kérdését Jongdae a még mindig örömittas állapotban álló Yixinghez.

Chanyeol érdeklődve nézett a férfira, ugyanis ő is tudni akarta, hogy a mamája miért szentelt oly sok figyelmet ennek az idegennek, és kezdett kételkedni abban, hogy a Baekhyunnal való megismerkedése puszta véletlen volt-e.

- Én küldtem ide a Királyt.

- Mi?! Te… – fakadt ki Chanyeol, de Jongdae leintette, hogy maradjon csöndben.

- És… ő magával húzott. Egy hatalmas tükrön át. Még láttam Baekhyun halálra vált arcát… És utána feketeség jött, majd az első, amire emlékszem, hogy ennek a háznak a kertjében fekszem… ott… pontosan ott… – bőszen mutogatott arra a helyre. – És a mamád, Chanyeol, valamit mormol felettem… és… Azt mondta ez segít emlékezni. Ha lerajzolja nekem azokat, akiket látok álmaimban – mondta kissé zavartan Yixing.

- Akkor ezek szerint nem emlékszel tisztán, hogy mi történt? – kérdezett Chanyeol.

- De. Az tiszta. Az nem tiszta, hogy ki voltam előtte. Mármint zavaros. Minden… olyan… zavaros…

- Szerintem ne terheljük túl szegény gyereket – pattant fel hirtelen Jongdae, és segített leülni Yixingnek.

- De az előbb még te is tudni akartad, hogy hogyan került ide – vonta kérdőre Chanyeol a férfit.

- Baekhyun… Baekhyun rájött, hogy az a tükör a kulcs. Hogy valahol még élek. Ugye? Ezért keresett fel… ezért talált rád, ugye? – szakadt ki Yixing Jongdae oltalmazó karjaiból, és újra Chanyeol elé térdelt.

- Hát… igazából… beszélt nekem rólad, de… valójában sose közölte, hogy miért is beszél velem, de így már értem… – Kihasználtál! – gondolta tovább magában a fiú, és hihetetlen méreg töltötte el.

- Chanyeol. Ugye tudod, hogy sokat jelentesz nekem és az öcsémnek?

- Ja. Igen. Persze… – mormogta el válaszként, de felfordult a gyomra a gondolatra is, hogy ő csak egy eszköz mindenki számára.

- Köszönöm, hogy segítesz nekem visszajutni – ölelte meg hirtelen Yixing –, mert nem tudom, meddig bírnám még itt ki. Segíts, kérlek!

Chanyeol egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy egy nála legalább hat évvel idősebb férfi sír a vállán. Ezért ügyetlenül, de visszaölelte őt. Miközben tartott ez a kis idill, meglátta, hogy Sujin és Jongdae bemennek a házba. Megpaskolta még párszor Yixing hátát, majd felállt, hogy hozzon a pityergőnek zsebkendőt.

Mikor bement a házba, meghallotta, amint a másik kettő elég hevesen veszekszik a ház bejáratánál, vagy legalábbis Sujin fennhangon beszélt. Óvatosan odalopódzott, hogy hallja, mit beszélnek.

- … például azt sem, hogy mégis kitől tudod, hogy mások is vadásznak Chanyeolra.

Ahogy Chanyeol meghallotta a nevét, még jobban tudni akarta, hogy miről beszél a másik kettő, és elfehéredett, amint megtudta, hogy megint veszélyben az élete.

- Ne olyan hangosan! Mondtam már, hogy egy belső informátorom mondta.

- Belső informátor… tündér? Vagy esetleg egy vega vámpír? Ne röhögtess. Ebben a világban senki sem ártatlan vagy megbízható.

- Ezt a magad nevében is mondod? Mert akkor benned sem bízhatok!

- Ezt a kört már lefutottuk egyszer, ne kezdd megint Sujin!

- Ha választani kéne kettőnk közül, hogy kit vinne magával haza Chanyeol, nem hiszem, hogy nyerésre állnál, szóval fejezd be a gyanúsítgatást, és hidd el, amit mondok. Nem ejtettek a fejemre, tudom, mit csinálok. Oké?

Chanyeolban kavarogtak az érzelmek. Ezek szerint mindenki csak jegynek tekinti őt; aki megkaparintja, az nyer. Vagyis mindenki csak azért kedves vele, hogy ő viszonozva ezt, kivigye őket a börtönből. A kezei ökölbe szorultak, ahogy végiggondolta ezt.

- Mi a terved? – kérdezett vissza Jongdae.

- Gondolkodtam a zónákon. Ugye Eunha halála már lassan két hete volt, és az illúzió még nem esett össze. Csakis egy ok miatt lehet még fenn, ha még fenn van, az pedig Chanyeol kötésének megszűnte. Ha logikusan gondolkozunk, akkor mind a város illúzióját, mind ezt a védőmezőt is Chanyeol ereje táplálja. Igazam van? De ő jelenleg ebben a részben van, ami leárnyékol mindent, hogy Yixinget életben tartsa.

- Túl sokat zagyválsz, és nem értem, mit akarsz ebből kihozni?

- Megtudtam, hogy kezd eltűnni a város…

- Mi?! Akkor odakinn most van egy halom dühös talawer és még fene tudja, milyen lény, aki les, hogy hova tűnt egy egész város?

Chanyeol szemeibe könnyek szöktek. Kezd eltűnni a városa? Akkor ezek szerint már sosem térhet vissza a régi életéhez? Azt hitte, hogy ez csak egy kaland lesz, mint a filmekben, és mikor véget ér, ő nyugodt szívvel visszatér a kis házába, de ezek szerint már ezt sem teheti meg. Honnan tudhatja, hogy igazat beszélnek? Le kell ellenőriznie. Már éppen állt volna fel, mikor újabb dolgot hallott meg, ami rá vonatkozott.

- Tegyük fel. De nem ez a lényeg. Ugye Chanyeol nem tudja kontrollálni az erejét, de ha az ő erejétől függ az illúzió, és vele együtt ez a mező is, akkor vészesen fogy az időnk, hogy hazajussunk.

- Mi köze van a mezőnek a hazajutásunkhoz?

- Chanyeol nincsen még felavatva, szóval az, hogy magától megnyissa a portált, teljességgel lehetetlen.

- Ezt talán mondhattad volna hamarabb is, Sujin! Az isten szerelmére! Akkor teljesen hasznavehetetlen a kölyök?!

A hallgatózó Chanyeol teljesen letört e mondat hallatára, és a Jongdae-ba vetett bizalma azon nyomban elszállt.

  Mérgében felpattant, már nem akarta tovább hallgatni ezt a beszélgetést. Visszament a még mindig a rajzát nézegető Yixinghez, akiről ezalatt teljesen megfeledkezett. Már attól, hogy ránézett, dühös lett, pedig Yixing aztán nem tehetett semmiről. Hirtelen eszébe jutott nagymamája levele, miszerint ne bízzon senkiben, és kövesse Sujint és Jongdae-t. Sujin sokat tett érte, és talán még most is védeni akarja, de Jongdaeban már nem volt biztos, hogy követnie kéne.

Aztán felrémlett előtte az a furcsa, szőkésbarna hajú srác az erdőből.

„- A lány tartozik nekem eggyel.

- Mivel tartozik?

- Azt majd az élet hozza. Vigyázz, kivel barátkozol, mert nem mindig az a jó, akit annak hiszel!”

Vagyis mindenki tisztán látja a dolgokat, egyedül ő volt eddig vak. Nagyszerű. És most teljesen magára lett hagyva. A mamáját elvették, a lakhelye köddé válik, lassan már ő sem tudja, hogy maga kicsoda. Most mégis kitől kérhetne segítséget? Baekhyuntól, aki csakis azért beszélt vele, hogy a bátyját megkeresse? Jongdaetól, aki pont most titulálta hasznavehetetlennek? Bárhogy is nézte, az egyetlen biztos pontjának Sujint mondhatta, aki ismerte a családját és őt, magát is. De vele kapcsolatban sem volt biztos jó pár dologban. Főleg az erdőben történtek nem hagyták nyugodni, ezért úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha számon kéri Sujint, és a reakciója fog eldönteni mindent. Mást jelenleg úgyse nagyon tehetett, hiszen, ahogy hallotta, ő selejtnek minősül, már hazamenni se tud hova, viszont csak itt van biztonságban.

  Merengéséből Jongdae keze rántotta ki, mert az jól rásózott a fiú a vállára.

- Jól vagy, Chanyeol?

- Ja… teljesen… csak még dolgozik az agyam…

- Azt meghiszem, pajtás.

- Ti meg hol voltatok? – kérdezett rá Chanyeol.

- Volt egy kis megbeszélni valónk, meg úgysem akartunk zavarni a pillanatotokban Yixinggel – röhögött fel Jongdae.

- Nagyon vicces, haver… – grimaszolt vissza a férfinak. – Sujin! Még lenne pár kérdésem, nem baj?

- Dehogyis. Azért vagyunk itt, hogy megválaszoljuk a kérdéseidet, drágám! – mosolygott a lány, de Chanyeol ennek sem tudott hinni.

- Az erdőben, miközben titeket lefoglaltak, egy szőkésbarna hajú srác odajött hozzám. Ő nem volt a csapattal. Azt mondta, hogy tartozol neki, ráadásul kettővel, mert nem ölt meg. Te honnan ismered azt a fazont?

Sujin nem válaszolt azonnal, ledermedve nézte a kérdezőt, és Chanyeol valahogy pontosan ezt a reakciót várta.

- Kiről beszél a fiú, Sujin? – vonta kérdőre a lányt Jongdae.

- Az informátoromról. És igen. Tartozom neki, amit le is fogok róni, amint ő is lerótta a rá eső részét.

- Nekem egyáltalán nem jófiúnak tűnt – fokozta a dolgot Chanyeol.

- Mert nem az – jelentette ki Sujin, teljesen visszanyerve a lélekjelenlétét, ami megzavarta Chanyeolt.

- Röviden most csak ennyit mondhatok róla, de a lényeg, ha ő sikerrel jár, azzal, amivel megbíztam, akkor holnap hazamegyünk.

- Tényleg?! – állt fel Yixing, majdnem felborítva vele az asztalt.

- Mi?! És mégis hogy?! Nekem kéne valamit csinálnom, nem? Hát én nem érzem magam alkalmasnak, őszintén megvallva.

- Nem csak neked kell csinálni majd, és ne aggódj, ott leszünk veled. De ez az egyetlen esélyünk, ha nem akarunk örökre itt rekedni, és azonnal meghalni – közölte mosolyogva Jongdae, amitől inkább futott végig Chanyeol hátán a hideg, mintsem nyugodott volna meg.

***

Baekhyun és Minseok épp azzal szenvedtek, hogy a tükröt felvigyék az emeleti lakásba, ugyanis a lift, pontosan akkor, mikor nagy szükség lett volna rá, elromlott. A tükör sokkal nehezebb volt annál, mint ahogy addig érezték, de lehet, erre a hosszú út miatti fáradság is rátett egy lapáttal. Nagy nehezen felértek Baekhyun lakásának ajtajához úgy, hogy nem akadtak semmilyen furcsa alakba. A fiú előkotorta a kulcsát, majd kinyitva az ajtót, betuszkolták a sötét lakásba a tükröt.

- Jézusom… mi ez az áporodott szag? Azonnal nyitok ablakot – szólalt meg Minseok, és már indult is az ablak felé, miközben Baekhyun becsukta az ajtót, és felkapcsolta a lámpát.

- Mi a… – ugrott egy nagyot Minseok, majd azonnal a fegyveréért nyúlt.

A kattanásra Baekhyun is megpördült a tengelye körül, és ő is előkapta a fegyverét.

  Három fehér öltönyös alak volt rajtuk kívül a szobában. Egyikük Baekhyun fotelében ült, míg a másik kettő mellette állt, mintha ők lennének a testőrsége.

- Nem gondolom, hogy használna a fegyver, uraim. Másrészt nyugalom, nem akarjuk Önöket bántani – szólalt meg abszolút nyugodtsággal a középső, aki ült.

- Ezt mondja az, aki betört a házamba, és még a fotelemet is kisajátította. Bocs, ha nem hiszem el – mondta Baekhyun, miközben biccentett Minseoknak, hogy jöjjön közelebb hozzá.

- Uraim. Higgyék el, tényleg nem akarunk rosszat, csak szeretnénk megtudni, hogy az egyik varázstárgyunk épségben és jó kezekben van-e – szólalt meg mosolyogva a baloldalon álló fura, macskaszemű szerzet is, mire Baekhyun reflexszerűen beállt a tükör elé.

- Magukon múlik, hogy hogyan ér véget ez a beszélgetés – folytatta még mindig mosolyogva a macskaszemű, ami miatt Minseok hátán végigfutott a hideg.

- Tegyétek le a fegyvert! – jelent meg a fiúk mellett hirtelen a semmiből Subin, szintén fehér kosztümben, majd lassan lenyomta Baekhyun fegyvertartó kezét.

Kivette a két fiú kezéből a lőfegyvert, letette őket a kis asztalra, majd intett Baekhyunéknak, hogy foglaljanak helyet. A két fiú megértette, hogy ők lehetnek azok a felettesek, akikről beszélt a lány.

- Ha nem baj, nem ülnénk le, mert ez a „beszélgetés” meg sem közelít egy csendes teadélutánt – mondta élesen Baekhyun.

- Ha nem, hát nem. Nem erőszak a disznótor! Akkor szeretném megkérdezni, hogy hogyan került Önökhöz ez a tükör – kérdezte hátborzongatóan nyájasan az, aki középen ült.

Minseok jelentőségteljesen társára nézett. Mindenképpen hazudniuk kell, de mégis mit?

- Azt se tudjuk, kik maguk, és egyáltalán mi közük van hozzá? – folytatta Baekhyun.

A két szélső arcáról semmi érzelmet nem lehetett leolvasni, míg a középső arca kissé megrángott Baekhyun önfejűségétől, de még ez sem hervasztotta le az arcáról a mosolyt.

- A nevem Suho. Ők pedig itt a kísérő asszisztenseim, Tao – mutatott a macskaszeműre –, és Kris. Subint pedig már, gondolom, ismeritek.

Subin feltűnően nagy szenvedés árán varázsolt mosolyt az arcára, mikor bemutatta őt a felettese. Baekhyun érezte, hogy valami nem stimmel itt, ezért már előre gondolkozott, hogy mit fog hazudni, ha Chanyeolra terelődne a szó.

- Örvende... – köszönt volna Minseok, amibe a barátja elég bunkón beleszólt.

- És? Mik maguk, mert egy bemutatkozástól nem fogok meghatódni.

Subin jelentőségteljesen ránézett a fiúra, hogy jó lenne, ha abbahagyná a pufogó kis tini hozzáállását, de az észre sem vette a jelzést.

- Suho a Neirot Főtanács egyik tisztviselője, mi pedig az asszisztensei vagyunk, ahogy azt már mondta, szóval több tiszteletet! Önökben kiket tisztelhetünk meg? – szólalt meg újból a macskaszemű, egy percre sem adva alább a nyájas beszédstílusából.

- Tiszteletet? A neirotok évszázadokkal ezelőtt kihaltak, mégis miért higgyem el, hogy azok?

- Baekhyun, elég! Nem talawerek vagyunk, ezt én már bebizonyítottam neked. Ők a feletteseim, és csak annyit kell tenned, hogy teszed, amit mondanak, ha nem akarsz itt szénné égni – szólalt meg Subin, tőle egyáltalán nem megszokott hangon.

Minseok remegve nézett barátjára. Azt már látták, hogy a lány mit csinál, vagyis valamilyen szinten bizonyította, hogy ő nem talawer. Főleg, miután Baekhyun letesztelte mindenre, amitől a talawerek a falnak mennek. Baekhyunnak nem állt szándékában kipurcanni, ezért kötélnek állt. Viszont volt egy olyan érzése, hogy ezek itt el akarják venni tőlük a tükröt, amit könnyűszerrel meg is tehetnek, ha Subin nem védi meg őket, és most úgy tűnt, hogy a lány nem éppen az ő oldalukon áll. A tükröt semmilyen körülmények között nem engedhette ki a kezei közül, ezért olyan gyorsan kellett gondolkodnia a tökéletes okon, amilyen gyorsan csak tudott, és akkor beütött nála a megoldás.

- Ő itt a társam, Kim Minseok, én pedig Park Baekhyun vagyok – hazudta hidegvérrel a fiú, amire nemcsak társa, de mindenki más is csodálkozó tekintettel nézett rá, ki-ki más okból.

- Szóval Park… Baekhyun, jól értettem, ugye? – kérdezte lassan és artikuláltan Suho.

- Igen – tartotta még mindig magát Baekhyun, de nem bírta ki, hogy ne nyeljen egyet, ugyanis fogalma sem volt, hogyan fog kiütni ez a dolog.

- Értem. Akkor nem is szeretnénk sokáig zavarni, ha már ilyen vendégszerető házigazdánk van, úgyhogy – állt fel a helyéről Suho, és most először vált komolyra az arckifejezése –, el kell vinnünk a tükröt, ugyanis az a Neirot Főtanács tulajdonában áll.

- És ez mégis ki szerint van így? Mert szerintem az én tulajdonomban áll! – lépett még egyet Baekhyun a tükörhöz közelebb, hogy védje.

- Már megbocsáss, fiam… – húzta el a száját Suho, mikor Minseok közbevágott.

- Tessék csak. Az Önöké!

Baekhyun villámsebességgel fordult barátja felé, teljesen elkerekedett szemekkel. Már szólt volna, hogy ezt mégis hogy gondolta, de Minseok folytatta.

- Vigyék csak el, nekünk úgyis csak nyűg a nyakunkon. Tessék! – mutatott a tükörre Minseok.

Suhónak nem kellett kétszer mondani, azonnal utasította Taót, hogy menjen a tükörért. Az félrelökte az azt védelmező Baekhyunt, aki azonnal vissza akart ütni, de valami erő megbénította és a térdére taszította. A fiú próbálta megkeresni a támadás forrását, és látta, hogy a Krisnek nevezett óratorony pislogás nélkül őt nézi.

Minseok egyre hevesen vette a levegőt, de nem siethetett társa segítségére, ha azt akarta, hogy a terv sikerüljön. Tao végigmérte a tükröt.

- Uram. Egy darabja hiányzik.

- Nem baj, akkor is hozd! Köszönjük a megértésüket, és elnézést, hogy raboltuk az idejüket! – mondta Suho, és készült volna már menni, ha Tao fel nem ordít, amint hozzáér a tükör széléhez.

- Ez marja az Üdvömet! Ez marja! – ordibálta Tao, amire Suho azonnal ott termett a tükörnél, és előbb Taót meggyógyítva, ő is hozzáért a tükörhöz, ami rá is ugyanolyan hatással volt.

- Mit jelentsen ez?! – háborodott fel Suho.

- Megmondtam, hogy ez az én tulajdonomban áll! – szűrte ki a fogai közül Baekhyun.

- Ó, igen? – nézett Suho a térdelő fiúra, akinek a béklyója most erősebbé vált. – Megölni őket!

- Suho! – lépett közbe Subin – Te sem akarhatod kivégezni annak a fajnak az egyik tagját, akivel évezredes eskü köt!

Suho vonásai meglepően megenyhültek, ahogy Subinra nézett, Minseok nem kis meglepődésére, aki teljesen lefagyva követte az eseményeket.

- Én csak a munkámat végzem, Subin. Neked is azt kéne!

- Képzeld, én is azt teszem! Mégis… – a lány nem mondta végig a mondatot, viszont látszódott rajta, hogy valami marja legbelül.

- Hozzátok a tükröt valahogy, megyünk! – adta ki a parancsot Suho, elkapva a szemét a lányról.

- De Uram – nyüszített Tao.

- És velük mi legyen? – szólalt meg először Kris.

Suho megállt Baekhyun előtt, és becsmérlően nézett le rá.

- Szóval azt akarod nekem mondani, kedves Park Úr, hogy ez a tükör a te tulajdonodban áll? Akkor, gondolom, sejted, hogy miért nem tudunk hozzáérni, igazam van? – majd csettintett egyet, amire Minseok ordítások közepette esett össze a földön.

- Ne!

- Kérdeztem valamit! – mondta még mindig félelmetesen hideg hangon Suho.

Baekhyun rémülten nézte a fájdalmak közepette összegörnyedt társát, és semmilyen épkézláb menekülési terv nem jutott az eszébe. Akkor Subin ott termet mellette, elfordította a fejét, és lehúzta pulóverét a nyakánál annyira, hogy látszódjon a tetoválásszerű sebhelye.

- A Főtanács szabályait felülírják a neirotok alapvető elvei.

Suhonak láthatóan nem tetszett a látvány, sem az, amit a lány mondott neki. Lehajtotta a fejét, és sóhajtott egy nagyot.

- A tükröt akkor is el kell vinnünk! Szóval Park úr! Oldd fel! Te vagy a tulajdonosa, szóval tudnod kell, hogy hogyan kell.

- Majd még mit nem! – sziszegte Baekhyun Suhora, de össze kellet szorítani a szemeit a fájdalomtól, miközben hallotta, hogy Minseok egyre jobban ordít.

- Suho! Én is fel tudlak ám jelenteni!

Az apró termetű vezető megfagyott, és mérgesen a lányra nézett. Végül a kezével legyintett egy aprót, amitől Minseok abbahagyta az ordítást, vagyis megszabadult a fájdalmaitól, és csak apró nyöszörgések jöttek felőle. Krisnek is bólintott, hogy engedje el Baekhyunt, aminek a férfi kénytelen kelletlen, de engedelmeskedett.

- Csak időt nyertél nekik, remélem, tudod – intézte szavait Suho Subinnak.

- Szerintem meg most védtem meg a pozíciódat – vágott vissza a lány.

- Nem hiszem, hogy kiválthatjuk a parancsmegszegésünket egy alapelv tiszteletben tartásával – nyávogott Tao.

- Tartsd a szádat! – korholta le a főnökük, majd mind a hárman egy szempillantás alatt kámforrá váltak a szobában.

Amint eltűntek, Subin még intett a fiúknak, hogy meg ne mozduljanak vagy mukkanjanak, nem mintha bármi erejük is lett volna hozzá. Még vagy tíz percig kellett így mozdulatlanul lenniük, majd a lány intett, hogy szabadok, és Baekhyun azonnal a földön fekvő Minseokhoz sietett.

- Jól vagy? Megmaradsz?

- Már enyhül…

- Okos ötlet volt a tükör, de honnan tudtad?

- Hát…

- Mert boszorkánynak van nevelve, és tudta, hogy milyen pecsétet szedett le, és mit hagyott még ott. Onnan – szólt közbe Subin.

- Te mit nem tudsz?! Meg úgy őszintén, megmondanád, hogy kinek az oldalán állsz?! Nem tudtam eldönteni, hogy ki akarsz nyíratni minket, vagy ki akarsz nyíratni minket?!

- Egy köszönöm is megtette volna. Egyébként most már egyértelműen a tieteken… – guggolt le a még mindig összegörnyedt Minseokhoz a lány.

Rátette a halványzölden felizzott kezét a fiú mellkasára, ami szemmel láthatóan jót tett Minseoknak. Pár perc múlva Baekhyun segítségével a kanapén ült. Subin ezt eljátszotta Baekhyunnal is, aki vonakodva bár, de megengedte a lánynak, hogy a mellkasához érjen.

- Miért változtattad meg a családnevedet?

- Hogy ne vigyék el a tükröt. Azt hittem, ha tükörőrzőnek hisznek, akkor meghagyják nekem, de tévedtem. Ez se nagyon hatotta meg őket.

- Hát igen…

- Mi volt rajtad, amitől úgy a falnak mentek, Baekhyun? – kérdezte Minseok barátját, és nyúlt is felé, hogy elhúzza annak pulcsiját, de Baekhyun gyorsan elhúzódott.

- Van egy seb a lapockámon gyerekkorom óta. Nem emlékszem, honnan van, és hogy mi az, de van egy sanda gyanúm, hogy te tudod, Subin…

A megszólított vett egy nagy levegőt.

- Annak a jelnek köszönhetitek most az életeteket.

- Ezt most nem mondod?! – pattant fel hirtelen Baekhyun. – Nem is hazudtam?!

- Nem te vagy a tükörőrző, ülj le a sejhajodra!

- Akkor mégis miért hitték el azok az alakok, hogy az? Meg tényleg neirot vagy? – érdeklődött Minseok.

- Ez kicsit hosszabb annál, hogy most belekezdjek, mert valamit le kell ellenőriznünk előtte – mondta Subin, majd odament a tükörhöz, és beillesztette a hiányzó darabot.

  A tükör felülete megolvadt, és vízszerűen kezdett el hullámozni a kis darabkától kiindulva. A feketeségből lassan egy homályos kép kezdett kirajzolódni, ami a hullámzás gyengülésével egyre tisztább lett. Minseok, hogy kivehesse a képet, közelebb lépett a tükörhöz, míg Baekhyun durcásan a lány kijelentése miatt, távolról várta, hogy milyen kép rajzolódik ki benne.

- Mikor a kocsiban voltunk, leellenőriztem, hogy mit mutat és akkor még tele volt Chanyeol cetlijeivel, de most…

- Jól látom, hogy ez… – billentette lassan oldalra fejét Minseok.

- Mozog?! – fejezte be társa mondatát Baekhyun.