⦓ T I Z E N H ⚭ E T E D I K ⦔

Chanyeol fel sem fogta, hogy mi történt vele az imént. Mikor már úgy érezte, hogy elmúlt a veszély, felmérte, hogy mindenki épségben átjutott-e. Baekhyun ránézett, miután összetörve eldőlt a tükör, de azonnal felpattant a csend beállta után, hogy a bátyjához siessen. Egy ideig elnézte az újratalálkozás idilli képét, ahogy Baekhyun és Yixing erősen ölelik egymást, és először látta, hogy az immáron fekete üstökű fiú, aki több, mint egy hónapja komor tekintettel jelent meg a fürdőszobai tükrében, most felszabadultan mosolyog és örömkönnyeket hullajt szeretett bátyját viszontlátva.

Tekintete ezután a boldog testvérekről a kevésbé boldog testvérekre vándorolt. Sujin is most találkozhatott először élőben Subinnal azóta, hogy Chanyeolt átvitte Kahorba, hiszen, ha ő foglya volt a másik világnak, akkor a lánynak is annak kellett lennie. Érezni lehetett közöttük a feszültséget, és Chanyeol még néhány szitokszót is hallott kiszaladni Subin száján. A fiú kicsit feszélyezve is érezte volna magát, ha mindkét testvérpáros a boldogságtól megrészegülve, egymás nyakába borult volna, mert neki Jongdae-n kívül - aki nem mellesleg azonnal eltűnt - nem lett volna más, akivel ünnepelhetett volna. Pedig most igazán Jongdae orra alá akarta volna dörgölni, hogy igenis sikerült neki az átvitel.

Aztán észrevette, hogy az a világosbarna hajú férfi, akivel a halottasházban és az erdőben találkozott, most csak állt tőlük nem messze, karba tett kézzel, mozdulatlanul. Ezt felettébb furcsának találta, hiszen ha talawer volt, ahogy kivette a beszélgetésből, nem kellett volna valami gonosz dolgot művelnie, vagy legalábbis rájuk támadnia? A másik, amit nem értett, hogy Baekhyun barátja, Minseok, aki még potenciális kebelbarát lehetett volna számára, miért nem sietett oda Chanyeolhoz, hogy üdvözölje, vagy akár csak megnézze a tükröt, hiszen ő is tudott egy s mást. A fiú viszont le nem vette volna a szemét a világosbarna hajú talawerről. Ahogy Chanyeol jobban szemügyre vette, Minseok nem csak egyszerűen nézte a másikat: keze alatt egy kör alakú, nagyon tekervényes mintázatú, aranynyaláb fénylett, ami körbezárta az idegent. Talán ez lehetett az oka, hogy a fura alak csak állt ott, és nem csinált semmit.

Mivel Chanyeol látta, most, hogy átjutottak sikeresen a túloldalra, már senki nem foglalkozik vele, inkább odakúszott négykézláb a ripityára törött tükréhez. Kezébe vette a széttört szilánkokat, próbálta a helyükre visszarakni őket, maga sem tudva, miért. Fájt neki, hogy összetört, érezte magában, hogy ennek nem így kellett volna lennie. 

És ekkor kezdte el rosszul érezni magát. A füle hangosan zúgni kezdett, a mellkasában erős, szűnni nem akaró nyomást érzett, aztán fehér pöttyök úsztak elő a semmiből a kezében tartott üvegszilánkok köré. Hirtelen az egész testén remegés futott végig, és a világ egyszeriben fejre állt előtte, majd az utolsó dolog, amit hallott, hogy a Sehun nevezetű azt veti oda a marakodó lányoknak:

- Hé! A tükrös srác kidőlt, és ti észre sem veszitek?

            Baekhyun csak egyre tudott gondolni: Sikerült! Végre sikerült! Fel sem fogta, hogy annyi évnyi munkája, kutatása, szenvedése, kitartása most végre gyümölcsöt hozott. Annyi szenvedés után visszakapta a bátyját. Itt volt, vele egy világban, egy légtérben, egy síkban és időben. Mikor a tükör eldőlt és ripityára törött, a pillanatnyi megrökönyödés után észhez térve, azonnal felpattant és a bátyjához sietett. Yixing a földön térdepelt, hóna alatt a megannyi papírral, és lefagyva bámulta az átjáró hűlt helyét. Kicsit furcsállta is Baekhyun, hogy bátyja nem várta ő tárt karokkal, de ennek ellenére fenntartások nélkül, nyomban a nyakába borult.

- Bátyó! Itt vagy! Megcsináltam! – szöktek Baekhyun szemébe a könnyek.

- Ó… ó… te vagy… te vagy Baekhyun? – Yixing zavart tekintettel nézett vissza rá.

- I… igen. Az öcséd… nem emlékszel? – ült rá a sarkaira a letört fiú.

- Dehogynem! Van egy képem… hova is tettem… Eunha néni rajzolta. Az öcsémről… de ő jóval fiatalabb, mint te – magyarázta hadarva Yixing.

- Az én vagyok… csak megöregedtem. Yixing, eltelt azóta nyolc év…

- Mi?! Nyolc év?! – fakadt ki a férfi vékony hangon, ami majdhogynem a magas C-t súrolta.

- Semmi baj, bátyó, bepótoljuk… be… pót… – próbálta Baekhyun megnyugtatni bátyját, miközben érezte, hogy mérhetetlen fáradtság tör rá a semmiből.

- Hé! A tükrös srác kidőlt, és ti észre sem veszitek? – hallotta meg fél füllel a talawer hangját, és Chanyeol felé kapta a fejét, de csak hunyorogva tudta kivenni, hogy a fiú ájultan fekszik az avarban. Egy belső hang a fejében azt parancsolta minden porcikájának, hogy tüstént menjen oda hozzá, de semmije se mozdult.

Egy pillanat múlva Baekhyun is elájult.

Amint a talawer átlépett a kapun, és megszűnt a kapcsolat a két tükör között, Minseok nem volt rest, egy pillanat alatt cselekedett aszerint, ahogy Subin utasította. Megvágta a tenyerét, és a vérével aktiválta a csapdát a Sehunnak nevezett fiú körül, amelyet még Baekhyun tanított neki a vadászkiképzése során. Nem engedte el.

- Mi a… – jött rá a fondorlatra Sehun, mikor próbált volna elteleportálni a helyről. – Te kis vakarcs… – indult volna meg Minseok felé, mikor meglátta a földön a rúnákat és magát a kört, ami körbezárta őt és itt tartotta.

- Bocs, de nem mész sehova! És adj hálát, hogy nem űzlek ki most azonnal! – vágott vissza Minseok, amit inkább blöffnek szánt, mert csapdát tudott állítani, de kiűzni még egyszer sem sikerült neki talawert.

Sehun erre nem felelt, csak karba tette a kezét és várt; figyelte a környezetében lezajló konfliktusokat. Minseok is így tett: látta, hogy Baekhyun odaszaladt rég elvesztett bátyjához, és szívből örült, hogy sikerült barátjának megtalálnia elveszettnek hitt szerettét. Látta, hogy Chanyeol egyedül maradt, és az összetört tükör darabjait vizslatta. Közben próbálta kivenni, hogy mégis min marakodik a két lány, akiknek hangos szócsatáját nem lehetett figyelmen kívül hagyni a csendtől kongó erdőben.

- Nem! Erről nem volt szó!

- Úgy beszélsz velem, mintha te nem olvastad volna azt az átkozott naplót! Benne van feketén-fehéren! – szabadkozott Sujin.

- Nincs benne, ez egy piszkosul rossz ötlet volt. És most megint én takarítok helyetted! – ordított vissza Subin testvérére, és folytatta volna, mikor Sehun megszólalt.

- Hé! A tükrös srác kidőlt és ti észre sem veszitek? – majd kisvártatva folytatta: – Meg a másik is… ezekkel mi van?

- Még szerencse, hogy ezt nem kötötted az orrára! – dobta még oda Subin Sujinnak.

A két leány gyorsan odaszaladt a két eszméletlen fiúhoz, és ellenőrizték a pulzusukat.

- Jól vannak… vagy legalábbis jobban lesznek. Valami biztonságos helyre kell vinnünk az egész csapatot, mert ha az érzékeim nem csalnak… – állapította meg Subin, de egy tapsszó belé rekesztette a szót.

Sehun tapsolt, ördögi mosollyal az arcán.

- Te meg mégis minek örülsz ennyire? – szólt rá Subin.

Egyáltalán nem volt ínyére, hogy még egy talawert is számon kellett tartani a csapat részeként. A húga és annak a fránya szerelmi élete!

- A Király hazatért tisztes kompániájával együtt. Jó munka volt! És ha kérhetem, akkor most űzzetek vissza Kahorba. Inkább ott lennék, mint itt – mondta flegmán Sehun.

- Miről beszél ez, Subin? – kérdezte remegő hangon Minseok, mert még véletlenül se akart belegondolni abba, amit a foglya az imént felvázolt.

- Arról, hogy a tükör valószínűleg… – kezdett volna bele mérgesen Subin, de a Chanyeol mellett térdelő húga kétségbeesett hangja belé rekesztette a szót.

- Túl nagy volt az egyesített ereje Chanyeolnak és Baekhyunnak – suttogta maga elé Sujin, mintsem a többieknek, és látszott, hogy a sírás határán áll –, ezért a tükör máshol is megnyitott átjárókat. Szóval, ha jól érezzük, akkor a rabok többsége visszakerült a Földre… – fejezte be a magyarázatot a lány, majd a kezébe temette az arcát.

- Mi?! Tessék?! Ezt most, ugye nem mondjátok komolyan?! Az… Az… rengeteg szörny, és akkor még a Király is?! Mégis hogy fogunk ebből kimászni?! – kapott idegösszeomlást Minseok, aki eddig még elég szépen tartotta magát ahhoz képest, hogy egy talawert tartott csapdában, a barátja eszméletlenül feküdt tőle pár méterre, és egy koromsötét erdő kellős közepén voltak éjjel.

- Valaki felébresztené a kisfiúkat? – törte meg a feszültséget Yixing halk hangja.

            - Sehun – fordult a talawer felé Sujin, aki úgy tűnt, összeszedte magát egy kicsit –, tekintve a kialakult helyzetet, ha velünk vagy, biztonságosabb, mintha egyedül lennél. A Király úgyis kivégeztetne, ha visszamennél hozzá. Másrészt meg nálam van valami, ami a tied, és nem kapod meg addig, míg nem segítettél nekünk.

- Csak nem alkudozunk? De jó. Legyen. Segítek, de akkor most kérem a tőrömet.

- Még mit nem! Akkor mi lenne a biztosíték, hogy nem mész el bemártani minket a Királynak, csakhogy mentsd a bőrödet?

- A szavam – mosolyodott el Sehun, ezúttal inkább kedvesen, mint ironikusan, amit csak Sujin vett észre.

- Jézusom, mindjárt hányok… – öklendezett Subin, miközben odament az eszméletlen Chanyeolhoz, és arrébb lökve testvérét, próbálta a fiút Baekhyun közelébe húzni. – Siethetnétek amúgy.

Sujin mérgesen felállt Chanyeol mellől, és belépett a Sehunt fogva tartó körbe, Minseok nem kis meglepetésére. Közelebb hajolt a fiúhoz, és megcsókolta őt, miközben annak tarkójára égetett egy pecsétet. Sehun beleordított a csókba, és azonnal elkapta a fejét Sujintól.

- Te megátalkodott… – sziszegte a fogai közül Sehun a tarkóját tapogatva.

- Most már elengedheted a kört, Minseok – utasította a fiút, de közben le nem vette a szemét Sehunról, és alig hallhatóan elsuttogott neki két szót: Bocsáss meg! – Hova menjünk?

- Vissza. A kastélyba, ahol ez az egész elkezdődött, ott úgyse keresnének – adta ki az utasítást Subin, majd megfogta az eszméletlen Chanyeol és Baekhyun kezét, Yixinget pedig felszólította, hogy ölelje át, azzal egy szempillantás alatt eltűntek az erdőből. Sujin megfogva Minseokot és Sehunt, követte őt.

***

           

Chanyeol irtózatos fejfájással ébredt. Megfordult az oldalára, kihúzta a feje alól a párnát, majd azzal a lendülettel a fejébe is nyomta. Gyógyszer kell neki. Most azonnal. Ott lesz a szekrényben, a második polcon, a gyógyszeres dobozkában. De mi ez a fejfájás? Meg ez a rettenetesen áporodott szag? A párnából jön, vagy úgy mindenfelől? Rögvest ledobta a fejéről a párnát irtózatában.

- Hé! Kösz, hogy hozzám vágod! – hallotta meg Baekhyun morgását valahonnan a háta mögül.

Mégsem álmodta, amit látott. Már megint. De akkor mégis hogy kerül ő ágyba? És hogyhogy Baekhyun is itt van vele?

Nagyon lassan felült, mert már a fejének megmozdítása is nagy erőfeszítést igényelt tőle. Egyből beugrott neki minden, hogy mi történt, hogy a tükör eltörött, és hogy ők átkerültek Baekhyun világába.

- Neked nem a bátyáddal kéne lenned? – nyögte ki rekedten, mert mintha a torka is kiszáradt volna.

- Ránk zárták az ajtót – jött a tárgyilagos választ.

Szóval akkor egy szobában vannak. És ezek szerint nem fog egyhamar kijutni innen, pedig eléggé facsarta az orrát a dohos szag, fájt a feje, plusz leírhatatlanul szomjas volt.

- Mégis miért tették volna? – nyitotta ki lassan a szemét Chanyeol, de nyomban be is csukta.

A fény is bántotta. Mi van vele?

- Kettőt és könnyebbet. Feküdj vissza, látom neked még nem múlt el.

- Mi? Áh… – kapott a fejéhez, nem mintha javított volna a reflexszerű mozdulat a helyzetén.

- A fejfájás. Én már vagy egy órája ébren szenvedek és csak most kezdett el múlni.

- De mitől?

Chanyeol kinyitotta a szemét és látta, hogy Baekhyun az aprócska szoba egyik, téglával kirakott falának döntve a hátát, felhúzott térddel ül, és a fejét a falnak ütögeti néha. Rájött, hogy a helyiségben félhomály uralkodik, szóval eléggé nagy baj lehetett a fejében, ha ilyen pici fény is bántotta a szemét, de mintha kezdett volna javulni a dolog. Most körbe tudott nézni egy kicsit. Sehol egy ablak, csak az ággyal szemben volt egy faajtó. A plafonról pergett le a vakolat, jó hogy őket nem vágta eddig fejbe, vagy lehet pont ezért fájt a feje, mert eltalálta egy jókora darab. A sarkokban tanyát ütött a penész, és Chanyeol el nem tudta képzelni, hogy milyen helyen lehetnek.

- Van egy tippem. De előtte jobb lenne, ha kiengednének minket innen. Legalább, hogy szerezzünk neked gyógyszert.

- Hol vagyunk egyébként? – kúszott Chanyeol szeme Baekhyunra, aki szintén olyan megviseltnek tűnt, mint ahogy ő is kinézhetett, azok alapján, ahogy érezte magát, de lehet csak ez a sápatag fény tette.

- A föld alatt. Mélyen. Vagy ki tudja. De ha tippelhetnék, ez biztos valami bunker, vagy legalábbis egy pince. Látod? A sarkokban penészedik, tehát jó esélye van annak, hogy ez egy pince. Elnézve a falat, nem járnak ide gyakran, viszont van ágy, komód és pár apróság a fiókban, meg ajtó, szóval ezért bunker, mintsem börtön. Bár kissé ismerős a fal... Meg ez a dohos szag is... – nézett körbe most Baekhyun is, bár biztos megtette ezt már egy párszor, hiszen hamarabb felébredt, mint Chanyeol, így bőven lehetett ideje, hogy felmérje a terepet.

- Te ilyen sok helyen jártál már, hogy ezt így tudod? – lepődött meg Baekhyun elemzési képességén Chanyeol, amire csak egy apró ciccentést kapott a kérdezettől.

- Elmúlt? Vagy csak tompult? – rázta ki csodálatából a fiú néhány percnyi csend után.

- Ja. Múlik. Kösz.

Chanyeol hirtelen nagyon elszégyellte magát a másik figyelmessége miatt. A tükör megnyitásakor olyan harag volt benne iránta, hogy legszívesebben át se jött volna. De rájött, a kialakult helyzetre volt mérges, nem Baekhyunra, hiszen a fiú teljesen érthető módon próbálta kihasználni az összes adandó lehetőséget, hogy megtalálja és hazahozza a bátyját. Ez alól a vele való barátság megkötése sem volt kivétel. Vajon ezért mennyire lehet rá mérges?

- Bocs – bökte ki végül.

- Miért? – borult rá a térdére Baekhyun.

- Hogy nem akartam megnyitni az átjárót. Bár csoda, hogy egyáltalán sikerült. Főleg azután, hogy Jongdae hasztalannak titulált…

- Hagyjuk.

- Nem. Tényleg bocs, hogy… olyan… áú… – hasított bele megint a fájdalom a fejébe.

- Végtére is, sikerült nem? És egyébként nekem kéne hálásnak lennem neked. Szóval… köszönöm – suttogta el Baekhyun az utolsó szót.

Ez felettébb furcsán, de jól esett Chanyeolnak. Végre valaki megköszönte neki ezt az egészet, és ez örömmel töltötte el, értelmet adva az eddigi összes hajcihőnek.

- Szívesen. Legalább megérte?

- Igen. Átjött a bátyám is, de halvány gőze sincs arról, hogy ki vagyok, mert mintha kiesett volna neki, hogy hogy került oda. Sőt még talán azelőttről is – mondta csalódottan, talán egy kicsit mérgesen is Baekhyun. – Meg… te is itt vagy.

- Ja. Nagyszerű – próbálta Chanyeol palástolni az örömét, hiszen ő is nagyon örült, hogy végre egy „oldalon” lehetett a fiúval, de ezt nem akarta kimutatni, nehogy a másik félreértse. – Annyit tudok a nem otthoni életemről, amennyit az előző napokban Sujin belenyomott a fejembe, többet nem. De igazad van… sikerült – igyekezett két tűszúrásnak érzett fájdalom között egy mosolyt varázsolni az arcára.

- Na jó – állt fel Baekhyun újabb kínos csend beállta után, és beletúrt idegesen a hajába, ami Chanyeolban felettébb furcsa érzelmeket ébresztett fel. – Gondolom nem viccből zártak össze veled, úgyhogy én mondom el. Az igwád vagyok, vagy mi a fenéd, és bennem van az erőd fele, amit anno még négy évesen adtál át, puszta óvintézkedésből. Úgyhogy mivel hamarosan úgyis elválnak az útjaink, ezennel visszaadom.

- Mi van? Életemben először láttalak akkor abban a tükörben. Előtte sose. Ki mondta ezt neked?! – visszakozott azonnal Chanyeol.

Alig akarta elhinni azt, amit a fiú most mondott neki. Az nem lehet, hogy már ismerték egymást ezelőtt is. Az nem lehet… hogy mindaz, ami vele történt, előre meg volt tervezve! Ennek ellenére azon nyomban kutatni kezdett az emlékei között, hogy ott van-e valahol Baekhyun korábbról. Sajnos nem talált rá.

- Nem emlékszem rád. Te emlékszel?

- Nem nagyon. Valami esős nap rémlik, de lehettem vagy négy éves Subin szerint, szóval szerinted megmaradt?!

- Mit tudjam én?! Meg én biztos, hogy nem csináltam veled semmit. Arra csak emlékeznék, ha magamból adtam át valamit, nem?

- Hát pedig valamit csináltál – lépett közelebb Baekhyun az ágyhoz, amin Chanyeol ült törökülésben, és lehúzta a válláról az ingét, a fiú nem kis meglepetésére. – Subin mondta, hogy ez a kulcs a kapu megnyitásához, hogy te meg én kapcsolódunk. Jobban mondva nekem kellett neked adni a muníciót.

- Mi?! – jutottak el a szavak Chanyeolhoz.

Ez azt jelentené, hogy végtére is nem ő vitte véghez az átvitelt, hanem Baekhyun? Jól értette? Aztán észrevette, hogy mit csinált a fiú, és hogy most ott állt előtte csupasz vállal. - Te mit csinálsz?! Minek… – érezte, hogy vörös lesz az arca, de azonnal ki is ment belőle a vér, amint meglátta, mégis mit akar neki megmutatni a másik.

Baekhyun lapockáján ott virított egy élénkpiros, pecsétszerű sebhely, ami kísértetiesen hasonlított az övéhez. Ugyanis neki is volt ilyenje a mellkasán, a szíve felett. A mamája azt mondta neki, hogy az veleszületett folt, semmi jelentősége nincs, de néha, mikor elnézegette, igenis ki tudott belőle venni egy apró mintát. Azóta erősen megnőtt, a bőre is megnyúlt, így az a folt is elhalványodott. Most ő is kíváncsian húzta le a nyakánál a pólóját, hogy megvizsgálja, egyezik-e a kettő. Meglepve tapasztalta, hogy az övé is kipirosodott és most ugyanolyan jól látszik a mintája, mint Baekhyunénak.

 - Azt hiszem… nekem is van olyanom… – vallotta be a fiúnak, aki azonnal odafordult hozzá.

            - Ezt nem hiszem el… – hajolt közelebb Baekhyun, ami nagyon is meglepte a magasabbikat, ezért próbált arrébb mászni az ágyon.

– Hé... magánszféra! – korholta le Chanyeol.

- Bocs – vett kicsit visszább a fekete hajú. – Csak… ez olyan fura. Hirtelen visszakapom a bátyám, és még régi rejtélyek is megoldódnak.

- Ja, szerintem is tök jó móka, hogy kiderül, hogy az erődet, amiről eddig nem tudtál, hogy van, már négy éves korodban lefelezted, és átadtad azt valakinek, akivel eddig sose találkoztál, és még nem is emlékszel rá, miért is pont őt választottad, ha ez egyáltalán választás kérdése volt...

- Csak nem bajod van velem? – húzta fel a szemöldökét Baekhyun.

Chanyeol maga sem értette, honnan jött ez a hangnem, de hirtelen vérig sértve érezte magát. Először a tény, hogy nem is ő nyitotta meg, saját erőből a kaput, most meg ez, hogy kiskorában volt olyan hülye, hogy átadja az erejét? Ha ez igaz, minek kellett akkor egyáltalán lekötni az övét, ha nem volt mit?

- Hát, lehet egy szép lánnyal jobban jártam volna – palástolta dühét és irigységét a magasabbik.

            - Mert én aztán örülök, mi? Talán, ha működésre bírjuk ezeket, hogy szinkronba lépjenek, vissza tudom adni az erődet, és minden meg van oldva. Így megfelel?!

            - Nem hiszem, hogy ez ilyen könnyen menne, Baekhyun – húzta vissza a pólóját a magasabbik.

Észre sem vette, hogy mikor múlt el a fejfájása.

            - Pedig valahogy le kell rónom a szívességet a bátyám megtalálása és hazahozása miatt. Próbáljuk ki! Te megérinted az enyémet, én a tiedet, egyszerre. Volt már dolgom pecsétekkel, általában így működnek… – magyarázta izgatottan a fekete hajú.

            - A bátyád megtalálása nem az én érdemem, a hazahozása sem, szóval akkor miről beszélünk? És nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

            - Te is kellettél az átvitelhez. Egymagamban nem ment volna. Szerinted nem próbáltam már meg csilliomodszor?!

            Most, hogy így belegondolt Chanyeol a fiú helyzetébe, tényleg fura, hogy Baekhyun és ő milyen véletlen folytán találkoztak. Ami végül is, ezek szerint nem is volt véletlen, mert már ismerték egymást. Le kell ülnie beszélni a lányokkal, mert kezdi úgy érezni, hogy inkább báb, mintsem élő játékos ebben a színdarabban.

            - Jó, legyen – adta be a derekát, de még mindig mérges volt az egész kialakult helyzetre. – És mi van, ha tényleg visszaadod? Mi van, ha túltöltődök és meghalok? Mi van, ha te kapod meg az egészet? Vagy te halsz bele, mert ember vagy?! Nem tudom, hogy működik ez a tükörőrzős dolog.

            - Ha bajod lesz, akkor majd dörömbölök az ajtón, úgyis úgy tűnik nekem, hogy téged jobban féltenek. Ha pedig átadod az egészet, örülhetsz, mert akkor engem akarnak majd megölni. Körözött tükörőrző vagy, nem tudtad? – fogta kicsit túl poénosra a dolgot Baekhyun, ami most felettébb nem tetszett Chanyeolnak.

            - Rendben. Legyen… – egyezett bele, de belül egyáltalán nem helyeselte a dolgot, és még jobban felbosszantotta Baekhyun elégedett feje is.

Mi van, ha valamit tényleg nagyon elrontanak ezzel, vagy a visszájára sül el, és minden ereje, ami benne van, Baekhyunba megy? Nem mintha érezné, hogy lenne benne bármi is, bár az eléggé furcsa volt, mikor az a Sehun gyerek hozzávágódott a fához azután, hogy ő azt gondolta, bárcsak eltűnne a tükrétől. Az lehet, hogy ő volt. De akkor tényleg semmi értelme már, hogy ő itt legyen. Vagy akárhol is legyen.

- Fogd meg a vállam ott, ahol van a pecsét.

- Jézusom… – irtózott a magasabbik, mire Baekhyun megragadta a kezét, és rátette a saját lapockájára annak tenyerét úgy, hogy pontosan lefedje a sebhelyét vele.

- Óvatosan – húzta el reflexszerűen a fiú a vállát.

- Te raktad oda a kezem! – háborodott fel Chanyeol.

- Jó! De még érzékeny. Gondolom, aktiválódott, mikor próbáltuk kinyitni az átjárót.

- Bocs – tette vissza lassabban a kezét Chanyeol, majd ő is megérezte a másik, hideg tenyerét a mellkasán.

Kénytelen volt bevallani magának, hogy jól esett neki Baekhyun hideg tenyere, mert rájött, hogy neki is fel volt hevülve a sebe. Elég abszurd volt a helyzet, ha valaki kívülről látta volna őket, nem tudván, hogy mire készülnek: Chanyeol az ágyon ülve nézett fel Baekhyunra és keze annak vállán pihent, Baekhyun pedig benyúlva az ő pólója alá, nézett le rá.

- Most koncentrálj! – olvasta ki Baekhyun komoly tekintetéből a szavakat, mintsem a fülével fogta volna fel az ingert.

Chanyeol becsukta a szemét és várta, hogy érezzen valamit, mint a múltkor, mikor Baekhyunnal akarta láttatni, hogy hol vannak. Hirtelen minden érzéke felerősödött, most hogy kikapcsolta a szemét. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy hogyan, de érezte Baekhyun közelségét, teljes mivoltában. Érezte a csendet, ami rájuk telepedett; a szoba szagát, bár ez kevésbé volt kellemes. Nagy levegőt vett, hogy tényleg koncentráljon a küldetésre, majd megérezte Baekhyun leheletét az arcán. A másik is pont akkor vett levegőt, mikor ő, és pont akkor engedte ki azt, mikor ő. Megvolt a szinkron, ebben biztos volt. Próbált koncentrálni, de nem érzett semmit. Kinyitotta a szemét, és Baekhyunéval találta szembe magát. Érdekes, most nem zavarta a közelsége, sőt. Erőt merített a másik elszánt tekintetéből.

Újra behunyta a szemét és próbált ellazulni. Kicsit megsimította a Baekhyun lapockáján lévő sebet, ami egy halk nyöszörgést váltott ki a fiúból a sebe érzékenysége miatt. Ráfókuszált a tenyerére. Várt. Most a saját sebére figyelt. A hidegre, amit Baekhyun keze bocsájtott ki, és a melegre, amit a saját teste. Próbált keresni valami rezonanciát, vagy kapaszkodót. Egyszer csak annyira sikerült ellazulnia, hogy a feje is belebizsergett, s a kis szoba, ahol voltak, olybá tűnt, mintha egy hatalmas csarnokká tágult volna ki. A feketeség, amit látott, most halványan oszladozni kezdett. Megkísérelte maga elé képzelni, elhelyezni Baekhyunt ebbe az újonnan kitágult csarnokba. Kicsit fizikálisan is hátrahőkölt, mikor meglátta a homályos messzeségben a fiú sziluettjét, tőle pár lépésnyire. Most a képzeletében voltak, és nem fogták egymás sebhelyét. Chanyeol közeledni próbált Baekhyun alakjához, hogy megérinthesse, hogy kapcsolatot hozzon létre maguk között, de az ottani fiú mindig csak hátrált tőle egy lépést. Chanyeol azt gondolta, hogy ez biztosan csak a saját képzeletének játéka, de mikor jobban megvizsgálta a vele szemben álló Baekhunt, az sokkal szomorúbb és…

Valamit érzett. Ha nem játszadozott vele az agya, akkor érezte a másik érzelmeit. Nem tudta megmagyarázni, de kétségkívül az a lelkiállapot, amit ki tudott olvasni az árny Baekhyun szeméből, nem a sajátja volt, de ezzel most nem foglalkozhatott.

„Add vissza, amit odaadtam!” – intézte szavait Chanyeol gondolatban az árnynak, de az nem mozdult, és nem is válaszolt.

Viszont kisvártatva, Chanyeol nem kis meglepetésére, könnyek kezdtek el legördülni az árny Baekhyun arcán.

- Mit… csinálsz… velem? – hallotta meg Baekhyun leheletnyi vékony hangját.

Váratlanul megtámadta őt egy olyan érzelemhullám, amit még soha életében nem érzett, és úgy csapódott a mellkasának, mintha Baekhun egy nagy orkán alakjában szabadította volna rá azt. A másik szabályosan megtámadta őt, és rázúdította minden érzelmét: a bánatát, a hosszú évnyi magányát, a kimerültségét, a haragját, és a mérhetetlen bűntudatát, anélkül, hogy kérte volna. Az utóbbi érzelmet egyáltalán nem tudta hova rakni Chanyeol. Hogy megszakítsa a mellkasára nehezedő súlyt és a nyomasztó helyzetet, kinyitotta a szemét, és az előbb látott, gyenge és összetört Baekhyun helyett egy halálra rémült Baekhyun nézett a szemébe. A pillanat töredék része alatt rántotta el Baekhyun a kezét Chanyeol mellkasáról, pont akkor, mikor kinyílt az ajtó. A hívatlan vendégek még éppen el tudták kapni, ahogy egymáson van a kezük.

Baekhyun szemei elkerekedtek, hevesen vette a levegőt, és véletlenül, az elszakadás hevében, nekiment a háta mögött lévő falnak, de eközben le nem vette volna a szemét Chanyeolról.

            - Ööö… visszajöjjünk később? – állt az ajtóban a két lány, feltűnően hatalmas mosollyal az arcukon.

Baekhyunt magához térítette ez a mondat, elszakította riadt tekintetét Chanyeol összezavarodott arcáról, és úgy viharzott ki a szobából, mintha kergetnék. De előtte még odavetette mérgesen Subinnak, hogy mégis mi a francnak kellett őket bezárni ide. Chanyeol, meg sem válaszolva a lányok kérdéseit, azonnal a fiú után szaladt. Hibásnak érzete magát, hogy más érzelmei között turkált, már ha tényleg ezt csinálta, és bocsánatot akart kérni Baekhyuntól.

- Minseok, pakolj! Te, Yixing és én elmegyünk innen, bárhol is vagyunk! – intézte a szavait előbb a furcsa, bunkerszerű hely középső asztalánál ülő társának, majd az őt követő két lánynak. – Majd otthon rendezzük a dolgokat!

- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen leléphetsz? – szólt rá Sujin.

- Mi? Elmegyünk? De nekem még össze kell raknom Eunha feljegyzéseit. Most nem mehetünk el! – állt fel az asztaltól dühösen Yixing.

- Ki a franc az az Eunha, akiről egyfolytában beszélsz?! Ki neked ő?! És én ki vagyok neked?! – háborodott fel Baekhyun, feltűnően gyorsan, de időben észrevette magát, hogy ne torkolljon ordításba a mondat vége.

- Baekhyun… - suttogta erőtlenül maga elé Yixing, aki teljesen megrökönyödött az öccse támadásától.

- Tudod mit? Nem érdekel! Akkor is elmegyünk, majd összerakod otthon. Minseok!

- Öhm. Baekhyun, nincs itt a kocsink. Tudod, Subin teleportált.

Baekhyun dühösen az asztal lapjára ütött az öklével. El akart menni innen olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett. Itt akarta ezt az egészet hagyni és visszatérni az eredeti kerékvágásba, amikor még minden rendben volt. Mikor még Yixinget a bátyjának hitte, mikor még nem tudott az adoptálásról, mikor még eltitkolták előle, hogy mik vannak a való világban, és hogy az apja miért tűnik el olykor egy egész hétre, a bátyjával együtt. Mikor még tudta, hogy hol a helye a világban, és nem csinálták azt vele, amit…

            - A szentségit! Mi a franc folyik itt? Subin! Az alkut letudtuk, áthoztam Chanyeolt és a kis csapatát, megkaptam a bátyám, ezennel végeztünk!

            - Rendben. Szabad az út! – mutatott az ajtóra a lány, ami a fekete hajú fiút eléggé meglepte, de most túl mérges és riadt volt ahhoz, hogy csapdát sejtsen e mögött.

            Hogy csinálhatta meg azt egy tök idegen srác, aki még fel sem fedezte az erejét, sőt nem is tudott róla idáig, hogy van neki, amit ő csinált vele? Hogy volt pofája beférkőzni az agyába? Mert érezte magában Chanyeolt, látta, hogy ott van. Teljes szívéből teljesíteni akarta azt, amit kért, vissza akarta adni az erejét, ami benne volt, de egyszerűen nem ment neki. Aztán azt kezdte érezni, hogy minden addigi elfojtott érzelme vízesésként zúdul rá, és nem tud neki gátat szabni. Kis naivan azt hitte, hogy ha majd a pecséteket megfogják, a kölyök azonnal tudni fogja, hogyan vegye vissza az erejét. Na, meg még persze! De ennek itt még nincs vége. Majd kiszedeti magából Chanyeol erejét Minseok nagynénjével, és visszaküldi egy lombikban, postán. Még egyszer nem engedi, hogy így legyengítsék. Neki nincsen gyengepontja, és ha van is, arról csak ő maga tudhat, más nem! Utoljára akkor érezte magát így, mikor… mikor… a Király…

            - Yixing, gyere, Minseok, te is! Hol vagyunk most?

            - Ahol megtaláltátok a tükröt – mondta halkan Subin.

            - Remek. Akkor pár óra séta, és ott vagyunk a városban.

            - Baekhyun... én… – próbált volna bocsánatot kérni Chanyeol és maradásra bírni a fiút, de sütött róla, hogy nem tudja összeszedni a gondolatait.

Baekhyunt nem lehetett eltántorítani, akárhogy is próbálkozott Minseok, hozva a logikusabbnál logikusabb érveket, hogy miért kéne maradniuk, de a fiú hajthatatlan volt. Yixing inkább jobbnak gondolta nem megszólalni, csak a lányoknak suttogta le, hogy vigyázzanak a papírjaira és juttassák el hozzá, amint kiszedtek mindent, amire szükségük van.

Sujin és Subin egymás mellett, karba tett kézzel nézték, ahogy Baekhyunék távolodtak a háztól, ki az útra, sebes léptekkel.

- Mint aki szellemet látott, úgy rohan. Mit csináltál vele Chanyeol? Őt is hozzávágtad valamihez? – kérdezte gúnyosan Sehun, aki szintén kijött velük, mert Subin nem engedte, hogy maga maradjon odalenn.

- Én… – dadogott Chanyeol, mert maga sem tudta a választ.

- Ötre tippelek – dobta be a levegőbe Subin, megtörve a feszült csendet, ami beállt köztük.

- Na. Legyen hét – válaszolta Sujin, miközben kezét adta a fogadásra.

- Hét mi? – esett ki Chanyeol a révületéből.

- Másodperc, Chanyeol, másodperc – mosolygott rá Sujin.

- Kettő… három… négy… – számolt lassan Subin, miközben pislogás nélkül nézett el a távolodó csapat felé.

Mikor a lány az ötöshöz ért, Chanyeol érezte, hogy megszédül egy kicsit, de még így is látta, hogy a távolban Baekhyun összeesik.

- Áh. Baekhyun! Hogy lehetsz ilyen gyenge?! – háborodott fel Sujin.

- Én voltam mellette nyolc évig, látod – kacsintott egyet a húgára Subin, majd egy szempillantás alatt odateleportált az összeesett Baekhyunhoz és csapatához.

- Nos, hogy érzed magad Baekhyun?

- Mit… mégis mit csináltatok velem? – szűrte ki a fogai közül a fűben térdelő fiú, akit próbált felsegíteni Yixing és Minseok.

- Mondtam, hogy össze vagytok kapcsolva Chanyeollal. Ha eddig nem hitted el, akkor most már el fogod. Ha túlságosan is eltávolodtok egymástól, akár meg is halhattok.

- Mi?! – kapkodta a levegőt Baekhyun és nem akart hinni a fülének.

Nem azért akart elmenni, hogy új életet kezdjen, tudatában volt, hogy az lehetetlen, és nem azért, mert most is vadászniuk kell, sem azért, mert a bátyát rendbe kell tennie. Azért akart elmenni, mert Chanyeoltól akart olyan messze lenni, amennyire csak tudott. Egyetlen egy személy látott bele így a lelkébe, de azt átküldte Kahorba, melegebb éghajlatra, hogy soha többé ne kelljen vele találkoznia. Az az érzés leírhatatlan volt, egyet jelentett neki a megsemmisüléssel, de azt a Király, a talawerek királya tette vele. Majdnem egy év kellett neki a felépüléshez. Most meg egy fiú, aki még azt se tudja, hogy mi fán terem az ereje, ugyanezt vitte véghez rajta. Ha tényleg össze vannak kötve, akkor nem elég, hogy az életét kell megosztania vele, hanem még az érzelmeit is? Még egyszer nem fogja ezt ép ésszel kibírni!

            - Amikor… ránk nyitottatok… – próbálta kipréselni magából a szavakat Baekhyun.

            - Igen? Nem kell szabadkoznod, tudtuk, hogy ez lesz… egyszer – mosolygott Subin.

            - Mi?! Nem, nem… vissza akartam adni Chanyeolnak az erejét, de nem ment. Találjátok ki, hogy hogyan lehet kiszedni belőlem a részét! Ez parancs! – nézett mérgesen a lányra Baekhyun.

            - Szerintem jelenleg nem vagy olyan helyzetben, Byun úr, hogy parancsolgass nekem. De mi is ezen vagyunk, hogy kiszedjük belőled, csak hát az nem lesz meg holnapra, szóval…

            - A fenébe is, mibe rángattál bele minket? – szólt közbe Minseok, ami lehervasztotta Subin arcáról a mosolyt.

            - Visszajöttök és megbeszéljük. Ígérem, mindent elmondok, amiről tudnotok kell.

            - Nem. Mindent elmondasz, amit tudsz – vágott közbe Baekhyun.

            - Különben?

            - Különben meg találom magamat ölni! – mondta teljes komolysággal a fekete hajú, és még komolyan is gondolta.

A lány láthatóan elgondolkozott a javaslatán, de biztosra vette, hogy nem veszi komolyan a fenyegetést. Nem tudott arról, amit Chanyeol tett vele az imént.

- Azt majd meglátjuk. De várjunk ezzel egy kicsit – szólt Subin, majd felsegítette a fiút és elindultak visszafelé, a Park rezidenciába.

T I Z E N H | | A T O D I K

Tizenkilenc évvel ezelőtt

Az eső hihetetlen erősséggel esett aznap, és alig lehetett látni az utat az esőfüggöny miatt. A föld zsigereiben remegett bele a dörgésekbe, és villámok ezrei szakították ketté az égboltot. Normális ember ki se merészkedett volna a szabadba ilyen időben, nemhogy kocsiba üljön, és el is induljon a rossz úton. Viszont annak az egyetlen egy autónak, ami most a sötét országutat rótta, kénytelen kelletlen mennie kellett. Az utat egyedül a kocsi fényszórói világították meg, és a sofőrnek nagyon ébernek kellett lennie, hogy ne csússzon meg a vizes úton. A kocsi belsejében hárman ültek, egy középkorú férfi és két gyerek. Zene nem szólt, mivel a legkisebb elszenderedett, így csak a kövér esőcseppek untalan kopogását lehetett hallani az ablaküvegen. A nagyobbik fiú kifelé lesett az ablakon, próbálta kivenni az elsuhanó fák kontúrjait, nem sok sikerrel.

Egyszer csak a műszerek elkezdtek pislákolni, az autó lelassult, és a motor köhögve, párat még kattogva, de feladta a szolgálatot, és szép lassan megállt.

- Az istenit! – csapott a kormánykerékre a vezető.

- Halkabban, apa, felébreszted Baeket!

- Megnézem, mi a ménkű ütött a motorba – szólt a férfi, melyet a nagyobb fiú egy egyszerű bólogatással nyugtázott, majd jobban betakargatta a mellette kuporgó csöppséget.

Alig pár perc múlva a férfi teljesen ázottan visszaszállt az autóba, és előbb mérges, majd aggódó tekintettel nézett az anyósülésen ülő fiaira.

- Nem megjavítható?

- Nincs hozzá itt alkatrészem… és ebben a fránya esőben semmit se látni!

- Az előbb láttam egy bekötőutat. Annak a végén biztos kell lennie valaminek.

- Rendben. Megnézem, ti addig itt maradtok! – szállt volna ki a kocsiból a férfi, de a fia megragadva annak kabátját, megállította.

- Nem hagysz itt minket egyedül – suttogta el a fiú teljes nyugalommal.

- Az még hagyján, hogy te velem jössz, Yixing, de Baekhyun még csak négy éves. Ekkora esőben olyan tüdőgyulladást is kaphat, amibe belehal. Honnan tudjuk, milyen messze lehet az a kúria, vagy farm, ha van egyáltalán? Úgyhogy itt maradtok!

-  Inkább a tüdőgyulladás, mint a talawerek…

Ez az egy mondat szemmel láthatólag azonnal meggyőzte a férfit. Gyorsan összeszedték a holmijukat, jól betakarták a kisebbik fiút, aki még mindig aludt, és nekivágtak az erdőnek.

  Alig egy kilométert kellett visszább menniük, mikor megtalálták a bekötőutat, melyet egy kovácsoltvas boltív keretezett. Éppen egy villám hasított a légbe, így Yixing ki tudta betűzni hangosan a ráírtakat.

- Park rezidencia… lennie kell valakinek itt! – próbálta túlkiabálni a vihart a fiú, hogy édesapja is meghallja, amit mond.

Tíz keserves percbe került, míg eljutottak a hatalmas kúriáig, és hálát adtak, hogy az egész épületből, még az eső függöny ellenére is, de áradt a meleg fény. Amint meglátták a célt, nem törődve azzal, hogy a legkisebb fiú felébredhet, elkezdtek rohanni a bejárathoz, majd a férfi hangosan bekopogott rajta. Feszült csend és várakozás állt be, majd az ajtó résnyire kinyílt.

- Jó napot! Byun Minyuk vagyok, és lerobbant a kocsim a közelben. Van két kicsi gyermekem, megengednék, hogy pár órára, míg eláll az eső, meghúzzuk magunkat itt? – hadarta el egy levegővétellel a férfi, mire válaszul csak egy ajtóbecsapást kapott.

- Látod, fiam, a magunkfajtákat itt nem látják szívesen… – suttogta el Minyuk Yixingnek, majd ment is volna le a bejárati lépcsőn, mikor az ajtó tágra nyílt, és cselédek sisere-hada lepte el a vendégeket.

- Elnézést, uram, hogy megvárakoztattuk Önöket, de a helyettes komornyik még új. Jöjjenek csak beljebb! Cecil! Azonnal meleg törülközőket és teát! Hány évesek a gyermekek? – záporozta a kérdéseket és az utasításokat egyszerre egy fiatal nő, aki a főcselédnek tűnt.

- Én nyolc vagyok, az öcsém négy.

- Rendben! Köszönöm, ifjú úr. Jöjjenek a vendégszobába, és helyezzék kényelembe magukat. Azonnal szólok az úrnőnek, hogy jöjjön le.

- Ó, az nem szükséges, mi csak addig maradnánk, míg eláll… – szólt az édesapa, de mondandóját kettévágta egy hatalmas villám, és az azt azonnal követő robaj.

- Ahogy hallom, pont a fejünk felett van a vihar, szóval nem hiszem, hogy egyhamar elállna. Érezzék magukat otthon nálunk! Cecil! Hol van az a tea?! – kísérte be őket közben a szolgáló egy barátságos és legfőképp meleg vendégváró szobába, ahol leülhettek egy kanapéra.

Természetesen addigra már vagy három réteg törülköző rajtuk díszelgett, és a kis Baekhyun is magához tért.

- Hol vagyunk? – kérdezte erőtlen hangon a kicsi Yixing karjaiban, de pár perc múlva már a ráterített vastag takaróba bugyolálva járt fel, s alá a szobában, hogy felfedezze azt.

Miután Yixing is úgy érezte, hogy visszatér minden elgémberedett tagjába az élet, és már a hajából sem tud kicsavarni több vizet, ő is felállt körbenézni.

- Apa? Szabad inni a teából? – kérdezte hangosan a fiú, mire a felügyeletükre ott maradt szolgáló szeme kikerekedett.

- Ó, fiam… persze. Ne kérdezz butaságokat! – pattant fel azonnal Minyuk, és zavarában megölelte Yixinget, de közben a fülébe súgta. – Igen. Láttam pár pecsétet az ajtónál, biztonságban vagyunk.

- Akkor adsz egy csészével? – mosolygott rá vissza Yixing, de belül már rágta a kíváncsiság, hogy hova keveredhettek.

A szolgáló arcáról eltűnt a kezdeti megbotránkozás, miután Minyuk gyors magyarázkodásba kezdett fia furcsa szokásairól. Pár perc múlva, mikor Baekhyun a könyveket pakolta lefele a polcokról, teljesen összekeverve azokat, a vendégszoba ajtajában újból megjelent az előbbi főszolgáló, hatalmas mosollyal az arcán.

- Uram, gyerekek, szeretném bemutatni Önöknek a ház úrnőjét, Park Asszonyságot! Sajnos Park úr sürgős feladatai miatt nem tudott lejönni, de üdvözletét küldi, és élvezzék nyugodtan a vendégszeretetét – mondta el a szolgáló, és közben egy gyönyörű fiatalasszony lépett be a helyiségbe mellette.

Minyuk azonnal felállt, és leszedte magáról a rengeteg takarót és törülközőt, hogy üdvözölhesse a ház úrnőjét. Legyintett Yixingnek, hogy jöjjön ő is közelebb, majd szólt Baekhyunnak is, aki azonnal félbeszakította a polc újrarendezését, amint meglátta, hogy ki jött be az ajtón. A gyerekek apjuk köré gyűltek, és Minyuk sűrű hálálkodások közepette kezet nyújtott a hölgynek.

- De szép a néni! – kiálltotta el magát a kis Baekhyun, amin mindenki hatalmasat derült.

- Köszönöm szépen, aranyom! Azt hiszem, lesz neked itt valaki, akinek jobban fogsz örülni, mint nekem. Sujin drágám, szólna Subinnak, hogy hozza le Chanyeolt? – fordult mosolyogva a főszolgához az úrnő, de kérése feleslegesnek bizonyult, hiszen a szobába hirtelen berobbant egy Baekhyunnal egykorú gyerek, aki után rohant egy másik cseléd.

- Látom, nem is kell szólnom! Ő itt Chanyeol, a kisfiam. Játszatok nyugodtan, míg itt vagytok!– szólt a fiúkhoz Park asszonyság.

- Köszönöm, Hölgyem, elleszek!

- Rendben! Ön pedig, Byun úr, tartson velem! Míg a gyerekek játszanak, mi beszélgessünk és mondja el nekem, miben lehetek a segítségükre!

- Köszönöm, köszönöm! A gyerekekre fognak…

- Persze! Rájuk ne legyen gondja, nem lesz semmi bajuk. Chanyeol drágám, mássz ki a szoknyámból, nem kell az új fiútól ennyire megijedni!

- Nem is félek! – durcázott be azonnal a megszólított, majd megragadta az új jövevény csuklóját, és olyan erővel húzta magával, hogy a Chanyeolt követő szolgának megint gyorsan kellett kapkodni a lábait, ha nem akart lemaradni a gyerekektől.

A kis Baekhyun teljesen értetlenül követte elrablóját egy hatalmas lépcső és megannyi folyosón át, míg végül elértek egy játszószobába, ahol annyi játék volt, amennyit ő még életében nem látott. Hatalmas párnák hevertek az egyik sarokban, kocsik tömkelege hevert szerteszéjjel a szőnyegen, és megannyi plüssállat sorakozott a fal mellett, a mászóvárat már nem is említve. Baekhyunnak elnyílt a szája is a látványra, de sokáig nem élvezhette, mert az idegen fiú azonnal odahúzta őt a kocsis káoszhoz, és mondta, hogy játszanak.

- Chanyeol vagyok! Négy éves! Négy! Bizony!

- Én Baekhyun vagyok, és én is négy éves!

Chanyeol láthatóan meghőkölt a kijelentéstől, mert azt várta, hogy ez a kisfiú is elájuljon a korától, mint eddig mindenki más. De ő nem tette.

- Subin! Miért négy éves ő is? Nem csak én lehetek négy éves? – intézte kérdését Chanyeol a szolgálólányhoz, aki az egyik párnán ülve figyelte őket.

- Más is lehet négy éves, Chanyeol. Baekhyun és te ugyanannyi évesek vagytok.

- Az mit jelent?

- Azt, hogy nagyon jó barátok lesztek! – magyarázta a lány hatalmas mosollyal.

- Igen? Akkor mi nagyon jó barátok leszünk. Leszel a barátom Baekhyun? – mutatta a kisujját Chanyeol Baekhyunnak, mire az nem tudta mire vélni a számára idegen gesztust.

- Nézd, ilyenkor te is mutasd a kisujjad, és akkor így, meg így – mutatta meg a módját Chanyeol a jövevénynek.

- Na, ezennel barátok vagyunk!

- Barátok! Te vagy az első barátom! – derült fel Baekhyun is most már.

A két kicsi gyermek azonnal megtalálta a közös hangot, és hamar belefeledkeztek a játékba. Eközben Minyuk elmesélte, miként jártak az autóval. Az egyik sofőr kiment vele az országútra, és bevontatták a kúriához a kocsit, hogy meg tudják nézni a szerelők. Az autó pár óra múlva indulásra készen állt, de a gyerekek elaludtak közben, ezért a háziasszony nem engedte Minyukot, hogy felébresztve őket, továbbálljanak. A férfi magában hálát adott, hogy pont erre a helyre akadtak, ugyanis már nagyon sok ideje először aludhatott normális és tiszta ágyban, ráadásul elmondhatta magáról, hogy a gyermekei is ugyanebben a kegyben részesülnek. Kaptak finom vacsorát, Minyuk és Yixing egy vendégszobát, viszont Baekhyunt nem lehetett kirobbantani Chanyeol mellől, ezért a kisebbik a ház úrfiával együtt tért álomra. A sok játék és a kiadós vacsora után mindketten úgy álomba zuhantak, hogy két dadusnak kellett őket ágyba tenni. Chanyeol, ahogy megérezte a takarót és a „jó éjt” puszit a homlokán, azonnal Baekhyun kezét keresve, ölelésébe vonta az új barátját. Így is aludtak el.

 

  Sujin nem akart azonnal ajtót nyitni az idegeneknek, de amint meghallotta, hogy gyerekek is vannak náluk, nem tehetett mást. A házigazda parancsára, amint behozták a kocsit, átvizsgáltatta azt, úgy, hogy a tulajdonosa ne szerezzen róla tudomást. Azonnal tudták, hogy aki betért hozzájuk, az egy vadász. Valóban szerencsétlenül érinthette őket, hogy lerobbantak, főleg ha menekültek épp valami elől, vagy űztek valamit. Sujin aggódva adta le a jelentést Park úrnak.

- Uram. A vadászok messziről megérzik a természetfeletti lényeket, mi sem vagyunk biztonságban tőlük.

- Sujin. Nem kell mindig szétaggódnod magadat, rossz hatással van rád! Ha ártó vagy szántszándékkal tért volna be hozzánk, nem lennének nála a gyerekei. Látod? Egy vadásznak is lehet szíve, szóval ne aggódj! Fogadjátok őket szeretettel, és holnap már úgyis elmennek, nemde?

- De igen, uram.

- Na, látod. Nyugalom, Sujin! A pecsétek és a védőmezőtök éberen kémlelik a határt. Meg Ti is itt vagytok, meg én is. Végezd el a napi munkáidat, és feküdj le te is pihenni!

- Nem alszunk uram!

- Ó, tényleg… de értetted, hogy mit szerettem volna mondani?

- Persze, uram. Jó éjt, uram!

Sujin, amint elrendezte a vendégek sorát, előkészítette a holnapi reggelihez a konyhát, mindenkit elküldött aludni, felment Subinhoz segíteni, hogy rendet rakjanak Chanyeol játszószobájában.

  - Micsoda nap! Ezt a gyereket le se lehet állítani, de olyan aranyosak az új kis barátjával, hogy minden bajomat feledteti velem! – áradozott Subin.

- Igen, micsoda nap!

- Veled meg mi van? Megint halálra aggódod magad? Jaj, láttad, hogy nem felfegyverkezve jöttek ellenünk!

- Te nem láttad a férfi kocsiját! Elég szép dolgai voltak, elég szép pecsétekkel.

- Na, jó. Gyere! – ragadta meg Sujin karját a lány. – Hogy befejezd ezt a letargiát, megmutatom neked a világ legaranyosabb dolgát!

A két lány halkan besurrant Chanyeol hálójába, és macskaléptekkel odamentek a kisfiú ágyához. Abban a nagydunnát arrébb rúgva, a két kisfiú egymást karolva szuszogott.

- Hát nem édesek? – suttogott Subin, és elmerengve nézte a kis csöppségeket.

Sujin haragja és aggodalma azon nyomban elszállt, amint tekintete a gyerekekre esett, és őt is eltelítette az a nyugalom és szeretetet, mely az ártatlan gyermekekből áradt.

  Egyszer csak halvány fénycsóva jelent meg Chanyeol picike keze körül, mellyel az új kisfiút karolta át.

- Úristen, Subin, nézd! – szólalt meg Sujin a kelleténél hangosabban.

- Halkabban az istenért! Ez meg?

A két lány olyan közel hajolt az alvó gyerekekhez, amennyire csak tudott. Az új gyerkőc kicsit felszisszent, ahogy Chanyeol mancsocskája alatt egyre erősödött a fény, majd hirtelen kihunyt. A két lány összenézett, majd Sujin óvatosan eltolta Chanyeol kezecskéjét a másik kisfiúról, és lehúzta annak pizsamáját, hogy megnézzék, mi került oda, ha egyáltalán került valami. Az idegen kisfiú bababőrén egy kis érme nagyságú pecsét éktelenkedett, mely még halványan izzott a frissessége miatt.

- Te jó ég! Azonnal szólnunk kell az úrnak és az úrnőnek!

- Menj, én addig figyelek rájuk!

Azzal Sujin felrohant a házigazdák hálószobájába, és sűrű bocsánatkérések közepette felébresztette őket.

- Elnézést, hogy így az éjszaka közepén török Önökre, nincsen semmi baj, de ezt látniuk kell! Chanyeolnak… Chanyeolnak megvan a…

- A mije, Sujin. Nyögd már ki!

- Az igwája… Uram.

Ahogy kimondta a szót a lány, Park úr és Parkné is azonnal felkapta a köntösét, majd rohantak is le Chanyeol szobájába, hogy ők is részesei lehessenek a dolognak. Park asszonyság majdnem elalélt, mikor meglátta, hogy kire esett a választás, Park úr pedig erősen gondolkodóba esett. Park asszonyság magához térve, szintén elolvadt az aranyos gyerekek láttán, és betakargatta őket, hogy ne fázzanak. Park úr úgy viharzott ki a szobából, mintha a világ legrosszabb hírét közölték volna vele. Szerzett két cselédet, akik még a folyosón bóklásztak, a feleségét, Sujint és Subint pedig azonnali hatállyal a dolgozószobájába rendelte.

- Ez mégis mit jelentsen?! – csattant ki Park úr.

A leszidásra egyik lány sem számított, ezért kicsit meg is ugrottak az úr kitörésére.

- Drágám, nyugalom! Felébreszted az egész házat!

- Nem leszek nyugodt addig, míg nem kapok erre magyarázatot! – fordult Park úr a szolgálólányok felé.

- Uram… mi sem értjük, hogy történhetett ez meg – bökte ki remegő hanggal Sujin.

- Megmondtam tisztán és érthetően, hogy nem kívánom a családomat annak a kínnak és veszélynek kitenni, amit a fajunk feje fölötti hatalmi harcok szülnek. Éppen ez okból kértem Tőletek, hogy vegyétek el a fiam erejét! Emlékeztek még rá?!

- Igen, uram… – mondta egyszerre a két lány, lehajtott fejjel.

- Akkor magyarázzátok meg, hogy mégis hogyan volt képes igwát kijelölni magának?! – pattogtak ki a szavak Park úr szájából, amelyek így halkabban még fenyegetőbbnek hallatszódtak.

- Uram, mi neirotok vagyunk, akik lehet, hogy a családját védik és szolgálják generációk óta, de nem tudhatunk minden faji titkot – szólalt meg Subin magabiztosan.

- Ebben igazuk van a lányoknak, drágám! Ne rajtuk vezesd le a haragodat!

- Akkor mégis kin?! Az anyámon?! Aki faképnél hagyott anélkül, hogy bármit is elmagyarázott volna?! Ha ő itt lenne, akkor esküszöm… esküszöm nagyobb bajban lennénk, mint most! Az istenért!

- Uram, az igwa kiválasztása még nem jelent akkora nagy problémát, ha sosem lesz felavatva a fiú.

- És ezt meg miből gondolod? Azt sem értem mégis miért létezik az igwa… Jaj, drágám, nem úgy értettem – nézett Park úr a feleségére, akinek láthatóan könnyek gyűltek a szemébe.

- Nem baj, Hyunjae… nem baj. Tudom, hogy most a fiúnk biztonságát tartod szem előtt – szipogott párat az asszony. – Azt lehet tudni, hogy miért ilyen korán jelent meg nála ez?

- Hát… – kezdett bele Subin, amit Sujin folytatott végül. – Az igwa kiválasztása eddig a családban olyan tizenhat-tizennyolc évesen történt meg. Uram, Önnél kicsit később, húsz éves korában. Ezt nevezzük a párválasztás időszakának is, mert eddig, egy eset kivételével, mind ellentétes neműt választottak maguknak az ilaalinok, akiből később a párjuk is lett.

- Ami logikusnak is tűnik, mivel az igwájukból nyerik az erejüket, úgymond. Az igwa azért született meg, mert az egyik fő ilaalint kettészakította az egyik ős, és már sosem válhatott eggyé a két fél. Éppen ezért élni sem élhetett a kettő egymás nélkül. Ez azért volt jó az ősöknek, hogy korlátozzák ezzel is az ilaalinok erejét. Viszont arra senki nem gondolt, hogy így csak erősebbek lesznek.

- Nem eredettörténetet kértem, Sujin, hanem, hogy magyarázzátok meg, Chanyeol mégis hogyan választhatott ki bárkit is, ha nincs ereje?

- Pontosan ezért mondta el az alaptörténetet, uram, mert meglehet, az igwa-választás olyan ősi, amit még elnyomó pecsétek sem tudnak lelakatolni – magyarázta Subin.

- Ezért lehet talán az, hogy ilyen hamar választott, mert érezte, hogy le van kötve az ereje. És lehet, hogy kapva kaptak az ösztönei az alkalmon, hogy bebiztosítsák azt…

- Egy négy éves gyerek nem lehet ilyen…

- Okos? Ezt akartad mondani Hyunjae? Ha már úgy döntöttünk közösen a saját fiúnk jövőjéről, hogy nem adjuk meg neki a családi örökséget, amit teljesen megértek, mert a védelmében tettük, de akkor is mi ítélkeztünk felette, akkor legalább adjuk meg neki a teret, hogy erről az egy dologról ő dönthessen!

- Hana… rendben! Legyen! Akkor azt mondtátok, ha nincsen felavatva, akkor nem lesz hatással rá az igwája, igaz?

- Igaz, Uram. És ez fordítva is igaz lehet. Viszont azt nem tudjuk garantálni, hogy nem fogják egymást keresni.

- Ezt hogy érted, Subin?- érdeklődött Parkné.

- Ugye, nem alakulhat ki közöttük… mint én és Hana között?

- Uram, az igwa egyáltalán nem a szerelemhez van kötve. Erről biztosíthatom, mert erről kiképeztek minket! – jelentette ki Subin teljes bizonyossággal, de Sujin látta, hogy hátul csuriba teszi az ujjait.

Park úr annyira ideges lett, hogy le kellett ülnie az irodai asztala szélére. Látszott rajta, hogy nagyon gondterhelt.

- Akkor végtére is nem lesz semmi baj, igaz, lányok? – kérdezte mosolyogva Hana asszonyság.

- Igen, Asszonyom. A fiú szépen elmegy holnap, Chanyeol pedig elfelejti, hogy valaha is igwát választott volna. Úgysem tudja, mi az.

***

- Szóval hazamegyünk? Nem inkább Ti hazamentek? Nekem ez az otthonom, amióta csak az eszemet tudom… meg egyébként is, hogy a fenébe csináljam? – szólalt fel Chanyeol, amiből tisztán lehetett érezni a dühét, pedig nem akarta ennyire kimutatni.

- Chanyeol, valami baj van? Eddig nem voltál ilyen… – próbálta oldani a feszültséget Sujin, nem sok sikerrel.

- Bajom? Éppen most zúdítottatok rám egy életnyi adatot, azzal kezdve, hogy aki vagyok, az nincs, a világ, amit a magaménak tudhatok, az sincs, szóval igen. Van bajom. Köbö saját magamtól lettem megfosztva, most meg azzal jöttök, hogy menjek „haza” egy ajtón keresztül, amit csak én nyithatok ki! Vagy mégsem? Mert haszontalan vagyok?! – csúszott ki a száján Chanyeolnak, miközben már olyan szinten üvöltött, hogy ahogy abbahagyta, vágni lehetett a csendet az erdőben.

- Ezt meg honnan veszed, haver? – vált mérgessé Jongdae is, akinek az utolsó szavak lettek címezve. – Te hallgatóztál?

- Mit számít. Igaz vagy sem?

Jongdae és Chanyeol már épp feszült volna egymásnak, mikor Sujin közéjük lépett.

- Nem igaz, Chanyeol, nem vagy haszontalan, és fejezzétek már be, az istenért! Nincs nekünk erre időnk, hogy még a ti kakaskodásotokkal is foglalkozzak! Oké! Jongdae, te menj, és segíts Yixingnek összepakolni, amire szüksége van. Yixing, kezdj el pakolni!

- Ó, a térképek. És a jegyzetek. Ó, a dobozok! Azonnal, azonnal – indult be Yixing agya, és bement a házba, magával húzva Jongdae-t, kinek szeme még mindig szikrákat szórt Chanyeol felé.

- Te pedig… – mutogatott az ujjával Sujin az ott maradt, mérges fiúra –, eljössz velem sétálni.

- Nem akarok, vissza akarok menni a saját otthonomba. Itt mindenki csak élő jegynek néz engem!

- Séta indul! – karolt bele jó erősen a lány Chanyeolba, és erőszakkal rávette, hogy sétáljanak egyet.

Már alkonyodni kezdett, mikor a sétáló páros visszaért a házhoz. Yixing és Jongdae kinn csücsültek a verandán, és szívtak valamit, ami nem tűnt valami bíztatóan Chanyeol számára.

- Most már jobban vagy?

- Fogjuk rá.

- Jól van, akkor pakolj össze te is – mosolygott még Sujin a fiúra, majd a másik két léhűtőhöz szaladt. - Hé, azt mondtam, hogy pakoljatok össze, ne azt, hogy füvezzetek! Minden mozgatható?! Mi ez a sok kacat?! Yixing!

Chanyeol hatalmasat nevetett volna a jeleneten, ha nem kavargott volna a fejében mindmegannyi adat és információ az „eredeti” életéről, ahogy Sujin is fogalmazott. A séta alatt a lány kicsit kedvesebben magyarázta el az egész addigi történetét megint, hogy Chanyeol könnyebben befogadhassa azt, és azt is nyomatékosan elmondta, ha itt marad, meghal, ami nem csak neki lenne rossz, hanem a világnak is. Jelenleg a fiút nem nagyon érdekelte a világ, főleg mivel azt se tudta, milyen az „igazi” világ, így hát csak a lányba vetett bizalma volt az egyetlen, ami egy kicsit is csillapította a dühét a fennálló káosz miatt. Próbált volna Baekhyunról is kérdezni, hogy neki mi köze van az egészhez, de Sujin mindig azt válaszolta, hogy arra majd saját magának kell rájönnie. Egyre több volt számára a kérdés, és a válaszok valahogy kezdtek egyre értelmetlenebbek lenni.

Mikor Sujin ott hagyta, ő is indult volna be a táskájáért a házba, mikor nagyon távolról és nagyon halkan meghallotta a saját nevét. Azt hitte hirtelen, hogy a lány szólítja, vagy a másik kettő, de rázták a fejüket, hogy nem ők voltak.

- Chanyeol… Chanyeol… – hallotta egyre erősebben az erdő mélyéről, ami ahelyett, hogy megrémítette volna, vonzani kezdte.

A lábai automatikusan indultak meg abba az irányba, amerről szólítgatták. A legfurcsább számára az volt, hogy ahogy tisztult a hang, annál jobban hasonlított Baekhyun hangjára, ami már eleve is abszurdum volt a számára.

- Chanyeol, hova mész?! – kiáltott utána Sujin.

- Valami… valaki szólít… a nevemen, és meg kell találnom… – mondta szinte megbabonázva a fiú, és egyre gyorsabban sétált a hang felé, be az erdőbe.

- A francba, szólítja a tükör! Sehun hamarabb ideért vele, mint hittem! Azonnal indulás, hozom Chanyeol táskáját! – kapkodta össze a lány a táskákat, míg a két fiú meg se moccant. – Mozduljatok már!

- Mer’? – kérdezte kábultan Jongdae.

- Idő van! Azért! – csettintett a lány Jongdae szeme közé, mire az magához tért, és Yixinget is magával húzva, ők is felszedelőzködtek, majd rohantak Chanyeol után.

- De ugye még visszajöhetek a házamba? – tudakolta Yixing, miközben mindkét hónalja alatt papírtekercseket szorongatott, de senki nem válaszolt neki.

Chanyeol egyre közelebbinek és közelebbinek érezte a hangot, és most már tisztán kijelenthette, hogy Baekhyunt hallja a távolból. De nem értette, hogy hogyan. Már erősen az erdő mélyén lehetett, fogalma sem volt, hogy merre van, mivel nem ezen az úton jöttek befelé, de ő csak ment, és követte Baekhyun hangját.

- Chanyeol, mi is itt vagyunk! – szólt utána Sujin, amit csak egy kézlegyintéssel nyugtázott.

A nap kezdett egyre jobban elhalványodni, az erdő sűrűjében pedig alig lehetett már látni. Chanyeol maga sem értette miért, de egyáltalán nem zavartatta magát a sötét miatt, valahogy minden áron meg akarta találni Baekhyunt. Csak ment és ment, majd megérezte azt az ismerős bizsergést. Pár másodpercre rá észrevett egy sötét alakot, aki az egyik fánál állt, de nem is az volt a fontos, hanem az a tárgy, ami előtt állt.

- Hé! Az a mamám tükre! Takarodj tőle! – ordított rá az alakra Chanyeol, aki hirtelen felé fordult, majd akkorát repült, hogy az egyik, méterekkel arrébb lévő fa tudta csak megállítani.

A fiú odafutott a tükörhöz, cseppet sem foglalkozva, hogy mit csinált az előbb, és azonnal felcsillant a szeme, mikor azt láthatta viszont, akit már mióta hiányolt. Baekhyunt.

***

 

- Ezt a tükröt viszi valaki, ugye? – kérdezte Minseok, lassan teljesen belemászva a tükör lapjába.

- Gyere onnan! És valószínűleg igen. Viszont mivel nem hall az illető, arra merek következtetni, hogy mi látjuk őt, de ő nem minket. Reméljük, hogy nem került rossz kezekbe…

- Mert ha igen, akkor mit tudunk tenni? – folytatta Minseok, mire meghallott a háta mögül pár kattanást.

Baekhyun ellenőrizte a pisztolyában lévő töltényeket.

- Nem mindig az erőszak a megoldás, Baekhyun, úgyhogy tedd azt le, és hozd ide a naplót! – szólt Subin.

- Milyen naplót? – fordult érdeklődve Minseok barátja felé, aki szemlátomást lefehéredett.

- Nem tudom, miről beszélsz…

-  Ó, dehogyisnem tudod, tőlem kaptad, szóval hozd ide, mert kell!

- Nem tudom, hogy…

- Baekhyun! Hamarosan ki kell nyitnunk a kaput, és egyedül csak mi tudjuk kinyitni, szóval iparkodhatnál!

- Mi van? Mi? Mi az, hogy ki kell nyitnunk?! Nekünk? De hát most mondtad, hogy nem Baekhyun a tü… – cikázott Minseok feje a lány és barátja között, akik közül utóbbi majd felrobbant dühében, de mégis elviharzott, és visszatért a kezében egy könyvvel.

- Tessék. Sok sikert hozzá! – dobta le a könyvet Baekhyun a lány elé.

- Köszönöm! Most megvárjuk, hogy Chanyeolék megjelenjenek a tükörben – lapozgatott Subin.

- Mi ez a napló Baekhyun? Újabb dolog, amit még nem mondtál el?

- Fogjuk rá.

- Mi?! Hát kösz, tényleg kösz!

- Nem mondhattam el, mert ez...

- Ha Eunha-é volt – fejezte be Subin. – És mindenki ez után kutat, aki tudja, hogy mi fán terem az ilaalin.

- Chanyeol nagymamájáé? Mi a franc? Az meg hogyhogy nálatok van?

- Hosszú – mondta egyszerre a lány és Baekhyun is.

Minseok nagyon dühös lett. Megint ő volt az, aki nem értett semmit.

- Miért csak mi tudjuk kinyitni, Subin? – kérdezte Baekhyun.

A megszólított nem válaszolt azonnal, csak vett egy mély levegőt.

- A sebem miatt, igaz?

- Baekhyun. Emlékszel, hogy nagyon, de tényleg nagyon régen, amikor apáddal együtt utazgattatok, lerobbantatok egyszer egy nagy kúriánál?

Baekhyun összeráncolta a szemét, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.

- Te mégis mit tudhatnál az én életemről? De nem rémlik.

- Még jó, négy éves voltál… Mindegy. A tükörőrző megjelölt téged. Az igwájának választott, és ezért van az a sebhely a lapockádon. Azért csak mi tudjuk kinyitni a kaput, mert ha te és Chanyeol összekapcsolódtok, akkor az majd dob a kölyök erején, mivel még nincsen felavatva.

- Mi… – szökött ki a két fiú száján szinte egyszerre.

Minseok olyan hangosan felnevetett, hogy alig bírta abbahagyni.

- Megjelölt! Háháhá! Ez ilyen öri-bari dolog? Nem bírom! Áu! – jajdult fel Minseok, amikor Baekhyun odament hozzá, és belérúgott.

- Ez nem vicces… mi a frász az az igwa? És te mégis honnan tudsz erről?

- Mivel ott voltam? Az igwa pedig… Hát… mondjuk úgy, hogy lelki társ, de jelen esetben te egy kamra vagy.

- Kamra?

- Inkább széf… igen, ez jobb hasonlat.

- Széf? És mégis miért?

- Chanyeol mikor kicsi volt, lezárták az erejét. Aztán jöttél te, és bebiztosította magának azt megjelölve téged, és így az erejét is átadta. Egy részét.

- Mi?! Állj, állj! Én már találkoztam Chanyeollal? És ebben a világban?!

- Igen! Szóval ti jobban össze vagytok kötve, mint gondolnád.

- És nekem adta az ereje felét?! És én erre miért nem emlékszem?!

- Lehet, kitörlődött… ki tudja, de figyelem! Mozgás van! – szólt Subin.

Beállt a csend közöttük, míg vártak, és a fiúk akárhogy is akartak volna még több információt kinyerni Subinból, a lány nem válaszolt. Mind a hárman egyre feszültebben figyelték a tükörben végbemenő változásokat. Aztán a tükör egyszer csak feketévé vált, ami rájuk hozta a szívbajt, de utána újra megjelent benne a kép.

Egy erdő közepén lehetett a tükör, és egy szőkésbarna hajú férfi jelent meg benne.

- Szevasz, kölyök! – köszöntötte az idegen Baekhyunt, de helyette Subin válaszolt.

- Tűnj a tükörből, te koszos talawer!

Az nem válaszolt erre a megjegyzésre semmit, csak mosolygott tovább arrogánsan.

- Ki bízott meg azzal, hogy mozdítsd el a tükröt? – kérdezte Subin, de a túloldalt lévő csak vállat vont válaszul.

Subinnak egyáltalán nem tetszett a kialakult helyzet, ezért felállt, és Baekhyunhoz hajolt, hogy súgjon valamit a fiú fülébe.

- Kezdd el kántálni Chanyeol nevét, de halkan, suttogva…

- Minek? – nézett értetlenül Baekhyun.

- Csak csináld, én addig feltartom.

Baekhyun bólintott, és halkan elkezdte mondogatni Chanyeol nevét, újra és újra. Minseok értetlenül állt a tükörnél, fegyverét az idegenre célozva, bár maga se tudta, miért. Subin pedig továbbra is próbálta kérdőre vonni a másikat, kevés sikerrel.

- Nem szedtek ki belőlem… – folytatta volna a mondatot a túloldali valaki, míg egyszer csak elrepült a tükör elől.

Minseok és Baekhyun alig hittek a szemüknek, mikor a fura fazon után Chanyeol került a képbe.

- Ezt te csináltad? – kérdezett rá azonnal köszönés nélkül Baekhyun az előbbi támadásra a fiúnál.

- Neked is helló, Baekhyun! Hol voltál eddig?!

- Ő tehet róla! – mutatott Minseok Subinra, akitől csak egy morcos nézést kapott.

- Subin? – húzta össze a szemét Chanyeol, mert felismerte őt a képekről.

Már mondani akarta volna tovább, de a távolból feltűnt még három ember, akik futva odaértek hozzá. Baekhyunék csak annyit láttak a tükör engedte képből, hogy egy figura játszotta a fáradtat, egy másik pedig, egy lány, azonnal a méterekkel arrébb lévő fa tövében nyöszörgő idegenhez rohant, és felsegítette őt.

- Mi a… ezt nem hiszem el… – suttogta maga elé Subin, ahogy egyfolytában a tükör túloldalán lévő lányt nézte.

A nagy kavarodásban pedig Baekhyun szeme Chanyeolról lassan az utolsóként befutó alakra siklott. A szemei azonnal kikerekedtek, ahogy felismerte a rég nem látott bátyját, aki apránként, egy tucat papírköteggel a hóna alatt, térdre rogyott.

- Yixing! Yixing! Itt vagyok! Én vagyok az, Baekhyun! – szöktek könnyek a fiú szemébe, miközben csapkodott a tükör felületén, hogy a bátyja észrevegye őt.

  - Miatta kezdtél el velem beszélni, igaz? – törte meg az idillt Chanyeol bariton hangja, amire Baekhyun először nem is figyelt, majd miután a fiú még egyszer megismételte a kérdést, sokkal hangosabban, az már nem tudott a bátyjára figyelni.

- Mi? Most ez nem lényeg Chanyeol, segíts Yixingnek, valami baja van! – utasította Baekhyun a fiút, aki még a fejét se fordította el Yixing irányába.

  - Subin! Megtaláltad, hogy kell megnyitni? – rohant a képbe a túloldali lány.

  - Meg, de ő nem jön át! – mutatott Subin az idegenre.

  - Ezt ne most kezdjük el! Mondd! Nincs sok időnk! – mondta kétségbeesetten a lány, mire Subin beadta a derekát.

  - Chanyeol, tedd a tenyered a tükörre! – utasította a fiút, aki még mindig szemmel verte Baekhyunt, és nem mozdult egy tapodtat sem.

  - Baekhyun, te is!

A túloldalt lévők is a tükörhöz gyűltek, Yixinget pedig felsegítették. Baekhyun szófogadóan gyorsan a tükörre tette mindkét tenyerét, de hiába, mert Chanyeol még így sem csinált semmit.

  - Chanyeol, mi a baj? Tedd a tenyered a tükörre, bízz bennem!

De Chanyeol nem mozdult. Baekhyun megesküdött volna rá, hogy a fiú szeme könnybe lábadt, viszont most nem tudta érdekelni, hiszen egyfolytában csak a bátyjára tudott figyelni, aki közben kicsit magához tért. Végre, annyi keresés és kutatás után itt volt egy karnyújtásnyira tőle, akit nem látott már nyolc éve. A bódulatból Minseok kiáltása rázta ki.

  Az idegen fazon egy termetes, fekete elektronlabdát tartott Chanyeol fejéhez, amitől a túloldalon lévők azonnal meghőköltek.

  - Sehun, mit csinálsz? – tudakolta óvatosan a Chanyeol oldalán álló lány.

  - Nem azért loptam el a tükröt az életemet kockáztatva, hogy most berezelj, kölyök! Tedd azt, amit mondanak, és legyünk túl a dolgon! – suttogta a férfi.

Chanyeol arcvonásai megváltoztak, és végre feltette a tenyereit a tükörre. Feszült csend állt be, de nem történt semmi.

- Pedig működnie kéne! – kezdett el lapozgatni idegesen Subin. – Miért nem működik?!

Senki nem tudott tenni semmit, mindenki csak állt és várt, Baekhyun pedig direkt kerülte Chanyeol szúrós tekintetét.

  - Várj, várj! – szólt közbe Minseok – Mi van, ha az átmenetel csak akkor működik, ha a két tükör pontosan egy helyen van, csak más dimenzióban? Chanyeol azt mondtad, hogy láttad Baekhyunt, igaz? Még régebben. Az az utca nálunk is megvan, mi van ha…

  - Minseok! Te egy zseni vagy! – ugrott oda Subin a fiúhoz, és homlokon puszilta őt.

Minseok köhincsélt egy párat zavarában.

   - Chanyeol, nézz körbe, hogy hol vagytok, Baekhyun, te pedig koncentrálj arra, amit Chanyeol lát.

  - Azt meg mégis hogy a fenébe csináljam?! – háborodott fel a fiú.

  - Hülyén hangzik, de hallgass az ösztöneidre! – szólította meg a másik lány a túloldalról.

Ezek szerint a másik lány is tud az ő „széfségéről”. Miután Chanyeol külső utasításra körbekémlelt, jelentőségteljesen Baekhyunra nézett, és behunyta a szemét. Baekhyunnak fogalma sem volt, hogy neki most mit kéne csinálnia, így jobb híján követte a túloldali példát, és ő is behunyta a szemét.

  Nagy meglepetésére megjelent előtte egy erdő, sziklákkal, egy hatalmas tisztással és egy csordogáló patakkal. Nem értette, hogy ez mégis hogy lehetséges, de nem tehetett mást, minthogy bízott az „ösztöneiben”.

  - Azt hiszem, megvan – mondta, mire megérezte Subin és Minseok kezét a vállán, majd jó erősen megrántották.

Mire kinyitotta a szemét, egy hatalmas, sötét erdő kellős közepén álltak. A tükröt eddig Minseok tartotta, mivel Subin nem érhetett hozzá, de pár pillanat múlva elkezdett mozogni magától. Baekhyunnak kénytelen-kelletlen el kellett engednie a tárgyat, majd szaladhattak utána, mert nekiindult magától lebegve helyet változtatni.

- Ennek meg mi baja?! – kiabálta Baekhyun, amire még egy rántást érzett a vállán. – Te meg mit csinálsz, Subin?

- Teleportáltam. Tessék, megvan a helyünk! – mutatott a tükörre, ami most bármilyen kitámasztás vagy felfüggesztés nélkül lebegett a fák között. – Minseok, ahogy csettintek, kezdj el felállítani egy talawer csapdát.

- Miért? – kérdezte a fiú, míg a tükörhöz rohantak.

- Nem engedjük messzire azt a talawert…

- Rendben… – nyugtázta le Minseok.

- Nálatok is megmozdult? – kérdezett át a túloldalra Subin, mikor odaértek a tükörhöz, amire igenlő választ kapott.

Váratlanul egy hatalmas tűzcsóva találta el a túloldalon az egyik fát.

- Sehun! Ez meg mit jelentsen?!

- Megtaláltak minket, sietnünk kell! Gyerünk, kölyök, ha nem akarsz itt meghalni! – suttogta Chanyeol fülébe a talawer fenyítően.

Újabb golyótámadás csapódott nem mesze a kahori csapattól a földbe, mire a lány védőmezőt vont maguk köré. Chanyeol megint rátette a tenyerét a tükörre, hogy az fedje Baekhyunét.

- Rendben van. Ahhoz, hogy a kapcsolat felálljon, teljes harmónia kell köztetek. Értitek? – kezdte szép lassan Subin, a káoszba torkollott helyzet ellenére is.

  - Nem tudom, látszik-e, hogy mi folyik itt, Subin – morogta Chanyeol. – Nem mellesleg elég nehéz úgy ráhangolódni valakire, aki egész végig hazudott neked.

 - Na jó, ebből elég, mégis mi bajod van?! Nem hazudtam neked semmiről sem, nem használtalak ki. Koncentrálj! – hadarta el Baekhyun, mert ő látta azt, amit Chanyeol nem, hogy mi folyik a fiú háta mögött. Kezdett elmérgesedni a helyzet, már a lány és a Sehunnak nevezett fazon is egyfolytában azon voltak, hogy védekezzenek.

Baekhyun sejtette, hogy valamikor ki fog robbanni ez a buborék Chanyeolban, és fogalma sem volt, hogyan oldja meg a helyzetet. Hirtelen sistergést hallott a bal füléhez közel. Minseokból elfojtott sikítás tört ki.

  - Ha nem igyekszel, Chanyeol… – figyelmeztette Subin a fiút.

Baekhyun köpni-nyelni nem tudott. A lány egy közepes méretű energiagömböt tartott a fejéhez, így ő teljesen ki volt szolgáltatva Chanyeolnak. Komolyan nem gondolta, hogy egy nap kétszer is zsarolásnak lesz kitéve.

  - Hagyd őt békén! – üvöltötte Chanyeol, majd a tükör vízszerűen hullámzani kezdett a két fiú keze körül.

  Baekhyun érezte, ahogy a másodperc töredéke alatt a tükör hideg, de sűrű anyaggá válik a tenyere alatt. A hirtelen jött hideg után az agya melegséget érzékelt, és mire észbekapott, már két erős kéz kulcsolódott a csuklójára, és húzta a tükör felé. Chanyeol átnyúlt hozzá a tükrön át. Sikerült!

  - Állj, állj, állj! Ne húzd át teljesen! – korholta le Chanyeolt Subin, miután eltűntette az energiagömböt.

  - Te most… zsaroltad? Velem? – kérdezte Baekhyun a lánytól, aki csak a szemével mondott igent. – És honnan tudtad, hogy beválik?!

   Erre a lány csak mosolygott egy aprót.

 

  Chanyeol teste magától cselekedett, mikor meglátta, hogy Baekhyunt veszély fenyegeti. Ő se tudta, miért és hogyan, de meg akarta fogni a fiút, hogy áthúzza magához. Mérges volt Baekhyunra, hogy kihasználta a bátyja miatt, viszont ő segített neki túljutnia a nagyija halálán, és vele beszélgetett napokig. Nem tagadhatta maga előtt sem, de megkedvelte a fiút, és úgy érezte, mintha már ezer éve ismerték volna egymást. Nem hagyhatta, hogy még egy ember haljon meg miatta. Teljes erejéből rátámaszkodott a tükörre, majd az, mintha megolvadna a tenyere alatt, utat engedett a kezének. Mikor hozzáért Baekhyunhoz, és görcsösen megragadta annak vékony csuklóit, mintha villám csapott volna belé.  Ahogy megfogta a kezét, egy láthatatlan hullám csapott széjjel a tükörből. Rémisztő, de egyben felemelő érzés is volt számára.

  Aztán egy hatalmas fekete valami suhant el közvetlen mellette, valami robbant, és a füle erősen csengeni kezdett. Nem engedhette el Baekhyun kezét, ezért nem tudta kivédeni, hogy a mellette felrobbant fa forgácsa az arcába hulljon. A fülcsengés és a hirtelen rátört szédülés miatt, alig fogta fel, hogy mi történik körülötte.

Látta, ahogy Jongdae átugrott a tükrön, és semmi baja nem esett. Ezután átadták a félig eszméletlen Yixinget, aki szintén épségben átért. Sehun meg sem várva Sujint, szintén átugrott. A lány a tűzharc közepette azzal volt elfoglalva, hogy a Yixing által útközben elejtett papírkötegeket és tekercseket összeszedje, a dobozokat, táskákat magára vegye, és úgy menjen át a tükrön, miközben Subin folyamatosan ordítozott neki, hogy hagyja már ott azokat.

  Mikor mindenki már a túloldalon volt épségben, Chanyeol látta a szeme sarkából, hogy fura, fekete szemű emberek veszik őt körbe. Kétségbeesetten ránézett Baekhyunra, ő pedig tudta, hogy mit kell tennie.

  Chanyeol vállát éppen csak súrolta egy tűzlabda, miközben érezte, hogy Baekhyun erőset rántva rajta, áthúzza őt a tükrön. Neki mindez olyan lassúnak és vontatottnak tűnt, hogy fel sem fogta, mikor landolt Baekhyunon, teljesen a földhöz szegezve szegény fiút. Chanyeol feltápászkodott annyira, hogy eltolja egy kicsit magát Baekhyuntól, és azonnal érezte az arcába szökő vért, hiszen olyan közel volt az arcuk egymáshoz, hogy meg tudta volna számolni a fiú szempilláit. Chanyeolt egy pillanatra elfogta a déjà vu érzés.

  Irdatlan nagy csörömpölés rázta ki a két fiút a révületből, amire Chanyeol megint reflexszerűen hajolt Baekhyun fölé, hogy az meg ne sérüljön. Egyszerre ültek fel, hogy megnézzék ki és mit csinált. Jongdae fogott egy követ, és amint Chanyeol végleg átkerült a másik oldalra, betörte vele a tükröt, ami akkorát robbant, hogy aki állt, azt teljesen ledobta a lábáról. Majd mint aki jól végezte dolgát, eltűnt.

  Az erdőre telepedett váratlan csend nyugtalanítóan hatott. Chanyeol és Baekhyun pedig egymás mellett ülve a földön bámulták, ahogy esnek ki a szilánkok a nagytükörből, majd dől el és ér földet tompa puffanással az üresen maradt keret az avarban.

                                                                ***

 

Jongdae cipője halkan ért földet. Ahogy idáig repült, látta, hogy megtörtént az, amitől félt. Szerte az országban éles fénycsóvák törtek az égbe, sikolyok szakították ketté a csendet, ablakok törtek be. Az ország és vele együtt a világ a több évtizede éhező szörnyek svédasztalává vált. A kölyöknek és az igwájának akkora ereje volt, hogy nemcsak azt az egy tükröt sikerült megnyitniuk, hanem számos kisebb horizontrepedést is előidéztek Kahorban. Mindenki, aki ott volt, most újra a Földön tivornyázhatott. Őt is beleértve. Pont ezért törte össze a tükröt, hogy azzal is időt nyerjen, hátha nem jut át mindenki, de elkésett. Hiába voltak saját tervei, segítenie kell majd a kölyköknek. Amit csináltak, az számára is tarthatatlan.

Megtalálta az első hullát. Aztán ott feküdt a második is. Jongdae lassan a Jancsi és Juliskában érezte magát: követte az elszórt morzsákat. Csakis a megnövekedett hullák számából érezte, hogy itt lesz. Le van gyengülve, nem is kicsit. Most megölhetné. De abban hol a móka?

Az egyik raktárban szívta az utolsó áldozata lelkét. A bal oldalából erősen vérzett.

- Azért jöttél, hogy röhögj rajtam? – hörögte.

- Csak leellenőriztem, hogy mennyire bénázták el a többiek a merényletedet. Magadnak köszönheted. Minek vártál annyit? – kérdezte Jongdae, de nem ment közelebb.

Az nem válaszolt, csak röhögött, aprókat köhögve még.

  - Te is tudod, hogy a kölyök semmit nem ér, míg nincsen felavatva. Én pedig általában aranytálcán kapom a finomfalatokat. Hát most se adok alább.

  - Most mégis melyik világuralmi tervedet akarod megvalósítani, öcsi? – mondta flegmán Jongdae.

  - Majd az orrodra kötöm. Tudom, hogy te voltál, aki átlökött Kahorba. Drága testvérem! – állt fel a hullától a fekete alak, és fordult szembe Jongdaeval – Megölhetnél… de túl kapzsi vagy, Jongdae.

  - Tudom, Kyungsoo. De így szép az élet nem? Az ember nem érzi, hogy él, addig, míg életveszélybe nem kerül. Én nem érzem, hogy vagyok, hacsak nem játszhatok. Ősnek lenni elég unalmas.

  - Vigyázz, mert megütheted a bokád! – mosolygott Kyungsoo Jongdae-ra, mire a férfi ereiben megfagyott a vér. – A Királlyal nem érdemes játszani!