T I Z E N H | A | R M A D I K

Elfojtott nyögések, sziszegés, karmolászás. Tíz fürkésző tekintet, ami nem tudja levenni a szemét Baekhyunról. Újabb ordítás, ez már hangosabb. Baekhyun mozdulni akar, de nem tud. Minden egyes kézemelése árgus szemektől kísért. Nyomasztó hangulat, fülledt levegő. Borzasztó tapéta és antik dolgok mindenütt. Baekhyunnak segítenie kéne Minseoknak, de… lusta felállni ebből a kényelmes kanapéból.

- Yeji néni… ez nagyon csíp!

- Ha nem maradsz nyugton fiam, életen át csípni fog, úgyhogy szorítsd össze a fogad, és bírd ki még ezt!

- De… Á! – hallatszódott ki abból a kis szobából, ahová Minseok nagynénje behurcolta barátját azonnali ellátásra.

- Megmaradsz? – szólt be Baekhyun, miközben újabb süteményt majszolt be, az őt néző macskák legnagyobb szenvedésére. – Akárhogyan is néztek rám, nem kaptok! Egy hete nem ettem normális kaját, nemhogy süteményt!

- Nagyon vicces vagy, Baekhyun! Ez is a te hibád! Áu!

- Egyébként Byun fiam, igazán idejöhettél volna, hogy megnézd, hogyan kell ellátni az ilyen sebesülést! – jött ki a szobából Yeji néni, villámokat szórva tekintetével.

- Elnézést… – sütötte le a szemét Baekhyun, és már pattant is fel, hogy helyet szorítson Minseoknak, akitől szintén rosszalló nézést kapott.

- Én nézhetnék így rád! Szó nem volt róla, hogy mi beugrunk ide, bármikor ránk törhetnek! – suttogta el mérgesen Baekhyun a mellé ülő barátjának, míg a néni bement a konyhába kimosni a véres rongyokat.

Hogy ne tűnjön fel a néninek, hogy miről beszélnek, ölükbe vettek egy-egy cicát dögönyözni.

- Bocs, hogy kórházba meg nem mehettünk. Nem akartam elveszteni a karom! Ami nem mellesleg miattad lett ilyen!

- Én nem tehetek róla, az a hülye csaj volt az oka, hogy te bekaptál egyet. Elvileg vigyáznia kellett volna ránk, és erre meg?

- Nehogy rá kend a dolgot! Egyébként is, nem csak feltérképezni mentünk oda?! Mi a frásznak… – akadt meg a szó Minseok torkán, mikor Yeji néni visszatért a nappaliba, így inkább a kötést kezdte el vizslatni a karján, Baekhyun pedig a macskákkal volt el, akik hirtelen többen lettek az ölében.

Yeji néni gőzölgő bögréket rakott le a fiúk elé, majd visszament a konyhába sütit szedni, mert láthatóan Baekhyun felette az előző adagot. Baekhyun és Minseok olyan gyorsan kapott a meleg italok felé, hogy a cicák menekülőre fogták a dolgot és kiugrottak a fiúk kényelmet nyújtó öléből. Azonban a két szomjas azonnal vissza is tette az asztallapra a bögréket, mivel az jól megégette az ujjaikat.

Az idő hidegre fordult az elmúlt egy hétben, és az igazat megvallva, hálát adtak, hogy Minseok nagynénjét otthon találták a meleg házában, ő pedig volt olyan kedves, és befogadta őket. Nem kérdezett semmi furcsát eddig, sem Minseok sérüléséről, sem arról a furcsa tükörről, amit az eső közepette be kellett hurcolniuk a házba. Baekhyun sejtette, hogy előbb-utóbb kérdezősködni fog a néni, így sürgősen ki kellett találniuk egy fedősztorit. Már fogalmazta magában, hogy a tükör azért van náluk, mert az unokatestvére üveges, és hogy ez családi ereklye, így meg szerette volna csináltatni, mielőtt becsüshöz viszi. Minseok karja pedig… hát véletlen baleset volt. Mármint a tükörrel…

- Szóval végül is hogy sikerült ezt összehozni, fiam? – kérdezte Yeji néni, miután leült a kanapéval szemközti fotelbe, a saját teáját fújkálva, és kérdőn méregetni kezdte két vendégét.

- Hát… – kezdett volna bele Minseok a magyarázkodásba, mikor Baekhyun félbeszakította.

- Elnézést hölgyem, hogy így gorombán magára törtünk, és nem is maradunk sokáig. Minseok karján a seb csak egy aprócska baleset volt. Mikor éppen azt a tükröt próbáltuk kihozni a házunkból, véletlenül hozzáérintette a karját az egyik vízvezetékhez, ami forró volt, ezért égett meg. Nem figyeltünk eléggé – hadarta el túlságosan is gyorsan Baekhyun.

  Minseok tágra nyílt szemekkel nézett hol barátjára, hol a nagynénjére, és végül úgy döntött, hogy a teája érdekesebb ennél.

  - Áh. Értem. Engem ugyan nem zavartok, addig maradtok, amíg jól esik. Szóval vízvezeték? Honnan hoztátok ki azt a tükröt, a pincéből?

- Pontosan, hölgyem! – vigyorgott Baekhyun, mint aki érzi a győzelmet. Az öreglány bevette a meséjét.

Mielőtt belekortyolt volna a teájába, kifújta az eddig benn tartogatott levegőt. Yeji néni kedvesen visszamosolygott rájuk, és bólogatott. Minseok még mindig jobbnak látta, ha a teáját nézi.

  - Hányas szintűek voltak? – kérdezte még mindig mosolyogva Minseok nagynénje, mire Baekhyun kiköpte az éppen szürcsölt teáját, Minseok pedig még mélyebbre süllyedt a kanapéban a láthatatlanság reményében.

- Elnézést, szintűek? Nem tudom miről… – próbálta menteni a helyzetet Baekhyun, mivel nem volt tudomása arról, hogy Minseok nagynénje tudna az ő dolgaikról. És ha tud, az csak két dolgot jelenthetett: hogy a néni valójában nem az igazi Yeji és nekik gond, vagy Minseok nem mondott el neki mindent.

- Nem tudjuk. Az egyik biztosan felsőbb, a többi csak kisebb. De nem csak ez volt a baj. – motyogta el Minseok halkan.

- Értem… ő rángatott bele? – bökött Yeji néni a bögréjével a teljesen elképedt Baekhyun felé.

- Nem! Én akartam vele menni! Teljesen önszántamból! – fakadt ki hirtelen a fiú. Most már nem a teáját nézte, hanem mérgesen a nagynénjét. Baekhyun nem akart hinni a fülének. Akkor ezek szerint Yeji néni tud mindenről? Vagy legalábbis a talawerek létezéséről. De az hogy lehetséges?

- Öhm, közbeszólhatok? – emelte fel félve a karját.

- Nem! – szólták le mindketten egyszerre Baekhyunt. Yeji néni eddig kedves arca hirtelen megváltozott, és a tekintete elsötétedett.

- Megmondtam, hogy nem lesz jó vége, ha vadászokkal paktálsz le!

- Pont azért vagyok vele, hogy kiderítsem, mi történt, és hogy tanulhassak tőle! Ha bezárva hagytál volna, még saját magamat sem tudtam volna megvédeni. Most már meg tudom. Érted?! Meg tudom magamat védeni! – azzal Minseok levágta a bögréjét az asztalra. – Kimegyek friss levegőt szívni.

Baekhyun azt se tudta, hogy nyeljen-e vagy köpjön. Azt végképp nem gondolta volna, hogy egy családi viszály kellős közepébe csöppen majd, ahol ráadásul még őt is rágalmazzák.

- Elnézést, Baekhyun, de a családunk nem éppen kedveli a vadászokat. Remélem, ezt meg tudod érteni! Kérsz még süteményt? – mosolyodott el újra a néni, ami felért Baekhyunnak egy fenyegetéssel.

- Öhm… nem… köszönöm, azt hiszem, kimegyek Minseokhoz – állt volna fel a fiú, de amit elkezdett mondani a néni a kanapéhoz szögezte.

- Ő nem egy átlagos fiú, aki csak látja ezeket a lényeket és tapasztalja a borzalmakat, amiket ezek tesznek. Ha ő még nincs is ennek a tudatában. Elnézést, de megvan a családunknak a véleménye a vadászokról, annak ellenére, hogy sosem értettem egyet az általánosítással.

- Hogy érti azt, hogy a családjuknak?

- Boszorkánycsalád vagyunk, fiam. Mit gondolsz, hogyhogy nem törtek még rátok a talawerek? Megszakítottátok az utatokat, egy helyben vagytok, és bűzletek, persze átvitt értelemben. Egyedül csak a védelem, ami a házon van, takarja el az ittléteteket.

- Akkor ezek szerint… Minseok is… – kerekedett egyre nagyobbra Baekhyun szeme.

- Nem. Sajnos nem látok rajta olyan jeleket, hogy örökölte volna az anyjától. Minseok édesanyja az én húgom volt, és gondolom mesélt az őket ért támadásról.

- Igen. Azt… éppenséggel mondta. Ez volt az oka, hogy mellém akart szegődni… vadásznak.

- Hogy megtalálja a gyilkosukat. Hát persze.

- Miért zárta be? Mármint ez valóban nem az én dolgom, szóval…

- Tanítgattam, és nem tettem lakat alá, szó szerint. Azt hittem, hogy azért próbálták megölni az egész családját, mert rá vadásztak. Így hát óvtam mindentől. De… nem mentem sokra vele, amint látod.

- Csak meg akarta védeni, ebben nincsen semmi rossz. Én örülnék, ha élne egyetlen rokonom is, aki így gondoskodna rólam.

- Ó, részvétem! No, eleget járattam a számat. Nekiállok vacsorát készíteni, gondolom, már farkas éhesek lehettek. Szólnál Minseoknak, hogy ha befejezte a duzzogást, bejöhettek nekem segíteni?

- Persze. És tényleg köszönjük a vendéglátást! – mosolyodott el egy aprót Baekhyun. Azonnal kinn akart lenni a verandán, hogy számon kérje minderről a barátját.

Minseok szomorúan meredt a szaporán hulló esőcseppekre, rátámaszkodva a veranda karfájára.

- Bocs, hogy nem mondtam el – vallotta be halkan Minseok, és őszinte megbánás volt a hangjában.

- Mikor először találkoztunk, és azt akartad beadni nekem, hogy te egy mindenlátó vagy, vagy mifene, és azért látod a túlvilági lényeket, már akkor tudtam, hogy valami sántít, szóval gondolhattam volna. De azért szólhattál volna arról, hogy a nagynénéd nem szívleli, a „fajtánkat” – nyomta meg Baekhyun erősen az utolsó szót.

- Bocs…

- Köszönöm – mondta egy kis idő után Baekhyun.

- Mit? – nézett fel Minseok, mert nem értette barátja hirtelen köszönetét.

- Hogy idehoztál! Már kezdtünk nagyon kifáradni. Haza még nem mehetünk, mert még nem tereltük el igazán őket, és ennél biztonságosabb helyet én sem tudtam volna.

- Komolyan?

- Hát, ha kettőnk közül valakinek, akkor aztán neked tudnod kell, hogy a talawerek rühellik a boszorkákat, mert riválisnak tekintik őket. Viszont egészen eddig azt hittem, hogy csak rossz boszik léteznek.

- Még nem láttad Yeji nénit dühösen! – mondta Minseok, és ezen jólesően összenevettek.

- Benne megbízhatunk? – tette fel a kérdést egy rövidke csend után Baekhyun.

- Nem ismerek nála megbízhatóbb embert. Segítség kell, ugye?

- Szeretnék rákérdezni jó pár dologra. Hátha ő tudja a válaszokat!

Baekhyun elbambult az esőbe, és remélte, hogy talán most segítséget kaphat, míg Minseok kérdőn nézte barátját. Az, amit elmondott neki Baekhyun ott, a Park család házának alagsorában, hát mégsem volt a teljes igazság.

- El is felejtettem. Mennünk kéne segíteni vacsit csinálni! – csapott a karfára Baekhyun.

***

Chanyeol, a hátán a még mindig eszméletlen Sujinnal, mérgesen, de szótlanul lépkedett az avarban. Jongdae előtte sétált pár méterrel, fogva a karját, hogy ne legyen súly a sebesült vállán, és fel-fel szisszent néha. Már fél órája meneteltek felfelé szótlanul.

- Nincs meg! Nincs meg a kis tükröm!

- Mi? Te magaddal hoztál egy tükröt?! Te eszeveszett barom! És ráadásul el is hagytad?! Legalább abban a zónában?! – mutatott visszafelé az erdőbe Jongdae.

- Biztos elestem, nem tudom, hogy hagyhattam el!

- Szóval nem tudod! Nem tudod! Ezt aztán marhára könnyű mondani!

- Jongdae! Jó lenne, ha megmondanád, hogy mégis miért ordítozol velem?! Mit kezdenének ezek a tükrömmel? Normális ember mégis mire használná azt? Megigazítja a séróját?

- Ember? Normális ember?! Ebben a világban egy szem ember sincsen, még te sem vagy az! – csúszott ki Jongdae száján. Mikor rájött, hogy mit mondott, elordította magát dühében.

- Mi?

- Majdnem húsz éve ebben a világban élsz, és egyszer sem vetted észre, hogy nem kóser valami? Nem hiszem el, hogy egy ilyen idiótát kellett… Á! A francba! Nem érdekel! – dühöngött Jongdae, és próbálta felhúzni az ép vállára az eszméletlen Sujint. – Jó lenne, ha te is felemelnéd a sejhajodat, Sujin! Miért kell neked mindig kiütve lenned?!

- Hagyd őt békén! Majd viszem én! Te úgyse tudsz most semmit se csinálni!

- Ami egyébként is a te hibád!

- Az én hibám?! Mégis mennyi dolgot akarsz még a nyakamba zúdítani? Most már mindenről én tehetek?! Bocs, hogy megszülettem, komolyan! Én hazamegyek! Tehetsz egy szívességet! – indult volna meg Chanyeol a másik irányba, ha Jongdae nem tart a fejhez egy fegyvert, lövésre készen.

- Ha csak egy lépést is teszel arrafelé, golyót repítek a fejedbe – suttogta halkan a sebesült fiú.

Chanyeol sosem gondolta volna, hogy ennyire rossz napja lesz. Először az idegenek, akik furcsa, számára ismeretlen halmazú dolgokat dobálnak, és égetik fel vele majdnem az erdőt. Aztán a tükre, amit azért hozott magával, hogy Baekhyunnal beszélhessen, ha kell. Most aztán nagyon szüksége lett volna rá, de elhagyta. Jongdae rágalmai és kijelentései, amikből egy kukkot sem értett, és még tudakozódni sem tud addig, míg Sujin magához nem tér, mert Jongdae éppen le találja puffantani, ha bármit is kérdez. Igaz, hogy a fiú megmondta, nem akarja lelőni, amit elég nehéz volt elhinni abban a percben, de csak így tudta rávenni Chanyeolt, hogy menjenek tovább az erdőbe. Így hát a fiúnak nem maradt választása, menni kellett tovább, ki tudja, hova.

Egyfolytában azon kattogott az agya, hogy „senki sem ember, még te sem vagy az”, és „egyszer sem vetted észre, hogy nem kóser valami”. Próbálta minden eddigi emlékét felidézni, és az egyetlen szokatlan dolog, ami az eszébe jutott, azok a tükrök anomáliái voltak, semmi más. Mivel nem jutott túl sokra, hogy saját maga válaszolja meg a talányokat, csakis abban reménykedett, hogy Sujin hamarosan felébred. Amire egy bő óra múlva sor is került.

- Bocsáss meg… Chanyeol – hallotta meg hirtelen fél füllel a fiú Sujin erőtlen hangját.

- Mégis miért? – kérdezett vissza halkan, hogy Jongdae még véletlenül se vegye észre.

- Mindenért…

  Chanyeol kevés nedvességet érzett a vállán, ahol Sujin a fejét pihentette, és megijedt, hogy a lány talán vérzik. De nem erről volt szó. Sírt. A fiú kétségbe esett. Miért sír Sujin? Mit tett már megint, amiről nem tud?

- Nem kell. Ne kérj bocsánatot. Semmi baj, nem haragszom, bármi is legyen az. De ugye te nem tervezel kinyírni, mint azok, meg Jongdae?

A lány szipogott párat, és kérdőn ránézett Chanyeolra.

- Jongdae meg akart ölni?

- Csak egy pisztolyt tartott a fejemhez „lepuffant, ha hazamegyek” címszó alatt.

Sujin szeme elkerekedett, és annak ellenére, hogy még érezhetően nem nyerte vissza az erejét, elkezdte aprón csapkodni Chanyeol vállát.

- Tegyél le! Tegyél le most azonnal!

- De még nem tért vissza az erőd…

- Nem érdekel, eressz el!

Chanyeol eleget tett Sujin kérésének, és a lány, amint elengedte hordozója nyakát, összecsuklott. A fiú segíteni akart rajta, de Sujin ellenkezett, és elindult az éppen akkor hátraforduló Jongdae felé.

- Te… meg… mégis… mit képzelsz?! – ordította pihegve, de mielőtt elért volna Jongdae-ig, a lány újból négykézlábra rogyott.

A két fiú majdnem egyszerre ért oda a legyengült lányhoz, és próbálta felsegíteni, ami természetesen Jongdae-nak nem sikerült a csúnya sebesülése miatt. Chanyeol nyakába kapaszkodva tudta feltornázni magát a lány, miközben még mindig szaporán pihegett.

- Jobb holtan, mint az ő kezükben, nem? Vissza akart menni, mit tehettem volna? Te pedig… hogy érzed magad?

- Kit érdekel most, hogy én hogy vagyok? Valóban igazat adok neked, hogy nem engedhetted, hogy visszamenjen… de választhattál volna… talán kedvesebb módszert is.

- Kedvesebbet? Fel voltam húzva! Látod a vállamat? Nézz magadra! Kissé elszúrtuk a dolgot, nem gondolod? – nézett mérgesen Jongdae Sujinra, akibe ezzel a megjegyzésével berekesztette a szót. – Szerintem jó lenne minél hamarabb eljutni a célig, ahol talán mind túlélhetjük ezt. Te szépen feltöltődsz, engem szépen ellátnak, Chanyeolnak meg minden szépen el lesz magyarázva. Mert ugye ezt akarod, kölyök?

- Talán, ha ezt mondtad volna, hogy ezért menjek veled, jobban ösztönzött volna, mint egy képzeletbeli golyó a fejembe.

- Ch… édes mindegy. Nemsokára lemegy a nap. Már nincs sok hátra.

A „nincs sok hátra” alatt Jongdae még plusz egy órás utat értett, és ráadásul nem sima terepen. A táj szép lassan megváltozott, ahogy haladtak felfelé, ugyanis a folyam, amiben lentebb megmosakodott Jongdae, kivájta magának a nagyobbacska dombot. Szűk párkányokon és réseken kellett keresztülmenniük, ahol sokszor csak egyesével fértek el, ezért félő volt, hogy Sujinnak valami baja esik. De szerencsére már volt elég ereje, hogy magától menjen ezeken a szakaszokon.

Felülről utat törtek maguknak a lemenő nap narancssárga sugarai, amelyek gyönyörűvé, de egyben túlvilágivá is tették a három menekülő természeti túráját. Alul, a sziklák között hol csordogált, hol zúgott a patak, de a hangja megnyugtatta Chanyeolt. Végre valami ezen a felettébb hosszú napon. Mikor végre kiértek a hágóból, a patak nem szűnt meg, de egyenletesebb terepen folyt. Az azt szegélyező parton, a hatalmas fák között egyszer csak előtűnt a távolban egy aprócska kunyhó, melynek lefelé lejtő konyhakertje a patakban végződött. A három vándor arca egyszerre derült fel a menedék láttán, és a lépteik is felgyorsultak. Letértek egy kisebb ösvényre, amely a patakpartra vezetett le a fák között, és egyre jobban közeledtek a házhoz. Mikor már elérték a kunyhót tíz méter távolságban körülvevő kerítést, az ajtóban megjelent egy alak. Karjait széttárta, arcán hatalmas mosoly húzódott, és úgy közeledett, mintha rég nem látott barátokat üdvözölne.

- Végre megérkeztetek! Már betegre aggódtam magam, hogy mi tarthat ilyen sokáig, de gondolom, nem volt túl száraz a hágó. Tegnap volt egy kicsi eső erre. De amint látom… – az idegen tekintete Jongdae vállára siklott. – Nem látom… Jaj istenem. Gyertek, gyertek! Ezt gyorsan el kell látnunk!

A férfi épp időben nyúlt Jongdae alá, aki mintha akkor adta volna fel az eddigi küzdelmet, és majdnem térdre rogyott a fájdalomtól. Chanyeol, a karjával tartott Sujinnal követte újdonsült vendéglátójukat a házba.

- Jól van, jól. Egy pillanat – azzal leültette Jongdaet a konyhának mondható sarokban lévő egyik székre, Chanyeolt pedig utasította, hogy Sujint tegye le a kanapéra.

A lány kicsit vacogott már egy jó ideje, ezért hálásan mosolygott, mikor Chanyeol betakarta egy takaróval, majd el is szundított. A házigazda sürgött-forgott a konyhaszekrénynél, keresvén a gyógyszert Jongdae sérülésére, amit pár üvegcsecsörömpölés és ide-oda tevés után, meg is talált. Óvatosan levette a fiú válláról a ruhadarabot, ami a tisztántartás végett volt rajta, és két elborzadás közepette egy másik ronggyal kitisztította a sebet, majd bekente egy elég furcsa színű krémmel, jó alaposan.

- Ezt hagyd így! Levegővel érintkezve gyorsabban hat. Bár ha aludni szeretnél, akkor lehet mégis… be kéne valamivel… ejnye, hova tettem… – forgott körbe-körbe maga körül az idegen, majd négy kör után, kissé kótyagosan, de elindult egy másik szekrény felé, és tiszta gézt vett elő. Bekötötte vele kicsit Jongdae vállát, és odavezette az ágyához. Jongdae is, Sujint követve, szempillantás alatt elaludt.

- Ó, ha te is aludni szeretnél, attól félek már nincs több helyem. De ismerve a fajukat, nem sokáig fognak aludni – mosolygott a férfi a kissé zavarodott Chanyeolra.

- Mert ők micsodák?

- Hát Sujin egy neirot és hát… igen, neki nem kéne itt lennie, de hogy miért van itt, azt szerintem nem tőlem kellene hallanod. Jongdae pedig… öhm… hát vele kapcsolatban nem vagyok túl határozott véleményen, de elég annyit tudnunk, hogy a mi oldalunkon áll.

- És az melyik? – kérdezte Chanyeol kétségbeesetten.

- Amelyik még azután is életben szeretne tartani téged, hogy ezt a világot elhagytad. De én buta. Be se mutatkoztam! Yixing vagyok! – nyújtotta a kezét a most már nem névtelen idegen.

- Chanyeol, Park Chanyeol.

- Igen, tudom. Nagyon örvendek! Kérsz teát? Most lett kész, nemrég!

- Köszönöm, elfogadom!

***

- Mégis mit gondoltatok?! Hogy majd nem leszek mérges, vagy szó nélkül hagyom?! – csattant ki Yeji néni, mikor a fiúk visszamentek a házba a vacsora előkészítésében segédkezni.

Arra viszont nem gondoltak, hogy Yeji néni, míg ők kinn voltak, véletlenül vagy sem, de lelökte a tükröt borító bársonyt, és meglátta annak hátulját. A látványtól nem éppen volt elragadtatva.

- Soroljam, hogy milyen pecsétek vannak a hátulján? Lekötés, bőrleégetés, robbanás, kiűzés, elűzés, zsibbasztás, és még megannyi átok. Még szerencse, hogy hármat letéptek róla, gondolom abból, hogy meg tudtátok mozdítani, egy lekötőt, a másik meg egy ember elleni lehetett, mivel most nem ujjcsonkokkal közlekedtek. Bár égett volna le a kezetek, hogy ezt idehoztátok a fejemre!

- Hármat?! Én csak egyet téptem le… – bukott ki Minseok száján, amit meg is bánt azonnal. Yeji néni arcáról a megdöbbenés minden árnyalatát le lehetett olvasni.

- Letépted? Csak úgy… letépted?

Minseok nyelt egy hatalmasat, ami még hallatszott is a beállt, feszült csendben. Baekhyun szeme barátja és Yeji néni között cikázott. Ő is látta a tükör hátulját, mikor betették a kocsiba, és gondolta, hogy valami fontos tükör lehet, mivel látta benne Chanyeolt.

- Egy gyors kérdés. Van olyan rajta, ami ilyen nyomkövető?

- Fiam, majd válaszolok, ha az unokaöcsém elmagyarázza, hogy mégis hogyan tépte le a pecsétet arról az átkozott tükörről.

- Hát… éppen ránk törtek volna a talawerek, és mi próbáltuk elmozdítani, hogy elbújhassunk, de a tükröt is vihessük, és valamit tennem kellett. Baekhyun meg az a másik lány szerint nem kerülhetett a talawerek kezére. És hát… megnéztem a hátát, és hirtelen homályosan kezdtem el látni, de egy pecsétet tisztán ki tudtam venni, és a pillanat hevében azt szedtem le. Végül is jónak bizonyult a választásom, csak aztán a lányt is eltűntettük vele.

Baekhyun olyan képet vágott, mint akinek a legféltettebb titkát mondták volna el, és Minseokot fel tudta volna nyársalni a tekintetével. Yeji néni nem tudta eldönteni, hogy hüledezzen, tomboljon, vagy ordítson, végül levegőhiányra panaszkodva, lerogyott a kanapéra.

- Esetleg azt nem akarod elmondani, hogy milyen alsó van rajtam? – szűrte ki a foga közül Baekhyun a mellette álló barátjához közelebb hajolva, majd belecsípett annak kezébe, nyomatékosítva, hogy most nagyon mérges.

- Nem jót szedtem le, Yeji néni? Nagyjából felismertem őket, mert ezt tanultuk, de a többit még hírből sem hallottam.

- Azért nem, fiam, mert azok kissé más szinten vannak. Bárki is rakta rá ezeket a tükrötökre, nagyon meg akarta azt védeni, ti meg elhoztátok onnan.

- Nem volt más választásunk, ránk törtek a talawerek. Inkább nálunk legyen, mint náluk.

- Ők nem tudtak volna hozzányúlni veszteségek nélkül. Minden fajnak tilos hozzányúlni, és ha a feloldó pecsétet le is akarnák szedni, le van ragasztva egy csomó másik csapdával, szóval lehetetlenség. Az egyedüli, aki hozzányúlhatott, az egy ember vagy…

- Vagy?

– Nincs vagy - Yeji néni kortyolt egy hatalmasat az asztalon hagyott bögréjéből.

Baekhyun felismerte ezt a tekintetet. Ez a „nem mondok el mindent” tekintet volt, amit a legjobban utált.

- Akkor most mi legyen? Csinálunk vacsit vagy sem? – kérdezte meg Baekhyun oldva a feszültséget, mert érezte, hogy bármit is kérdez, arra úgysem kapna választ.

- Igen… eszünk. De másnap reggel el kell mennetek innen.

- Tessék?! – mondta kórusban a két fiú.

- De miért?! Ennyire rossz dolgot csináltam, néném?

- Most mondjam, hogy igen? De úgyse hallgatsz rám, sose. Ha nem viszitek el ezt innen, akkor már én sem leszek biztonságban, mert akármit is téptél még le róla, egy fajnak láthatóvá vált a tükör. És ha kell nekik, akkor meg is fogják találni. Az már csak a mázlitokon múlik, hogy az melyik faj volt.

- Akkor tud valamit erről a tükörről, vagy arról, hogy mire használják? – látta meg a lehetőséget Baekhyun, és óráknak érezte, mire a néni választ adott a kérdésére.

Yeji néni nem válaszolt azonnal, még érlelte a szájában és jól megrágta a szavakat.

- Elmondok nektek annyit, amennyit tudnotok kell. Nem többet, s nem kevesebbet, de nem fog tetszeni a válasz. Csináljuk meg azt a vacsorát, aztán beszélgetünk!

A vacsora egy kis idő múlva el is készült, és megterítve az asztalhoz, mindenki elhelyezkedett. Yeji néni még mielőtt leült volna, ellenőrizte a pecséteket, amire Baekhyun azt hitte, hogy faliképek vagy minimum csak ártalmatlan dekorációk, és ő is leült enni. Az ételt síri csendben fogyasztották el, ami inkább volt félelmetes, mintsem meghitt. Yeji néni elővett egy üveg bort, kitöltötte azt három pohárba, és egy hatalmas, de fájdalmas sóhaj után belekezdett a mesébe.

- Először is. Mennyit tudtok? Mert akkor nem kezdem az elejétől.

Minseok Baekhyunra nézett. Azt várta, hogy a fiú szólaljon meg elébb.

- Vannak tükrök, amelyek átjárók másik dimenziókba vagy tudom is én, hova. Ezeket kutatom, mert érdekelnek. Mikor Minseokkal találkoztam, akkor is ezen dolgoztam, ő pedig segített. Közben pedig ártatlanok életét mentettük meg, mert a talawerek aztán nem restek, ha egy újabb üzletet kell kötni egy ember lelkéért.

- Rendben. Hol találtátok ezt a tükröt?

- Egy Park nevezetű család leégett kúriájában – vette át a szót Minseok.

- Park? Mit kerestetek ti ott? – lögybölte meg kicsit idegesen a borát a néni.

- Kaptam egy levelet, amelyben egy tükörszilánk volt. Egy ismeretlentől kap… – Baekhyunnak megakadt a nyelve, és dühösen rácsapott az asztallapra.

- Az a semmirekellő kis tyúk lopta ki a szilánkot, Minseok. Ezért nem működik a tükör! Hogy az a… mi a francnak neki az? Minek adta egyáltalán oda, ha úgyis visszaveszi?!

- Talán mert nem akarta, hogy védelem nélkül használhassátok – kortyolt egyet Yeji néni. – Volt védőfal a házon, ugye?

- Igen, volt. De egy talawer leszedte – vallotta be Minseok.

Yeji néni csak hümmögött egyet, és nem vette le a szemét a boráról. Valamin erősen gondolkozott.

- Yeji néni. Mivel Ön boszorkány, esetleg tudna választ adni nekem arra a kérdésre, hogy ilaalinok léteznek-e?

- Hm… érdekes kérdés. Csak nem találtatok egyet?

A két fiú összenézett. Kétséges volt, hogy jó ötlet-e egyáltalán leleplezni Chanyeolt, de ezzel még nem mondtak el semmit, mert végül is Chanyeolban sem voltak biztosak.

- Mert nem szabadna?

- Minseok, mit tanítottam neked a három nagy fajról?

- Öhm… – a fiú összeráncolta a homlokát, nem készült fel a kikérdezésre. – Vannak a talawerek, az ilaalinok és a neirotok, akik megalkották a világ egyensúlyát, de egyben fel is borították azt, mihelyst megszűnt a köztük lévő szövetség? Azt hiszem, ezt tanítottad.

- Remek! Örülök, hogy megmaradt. Igen, ez az a három faj. A laikus emberek nyelvén azt lehetne mondani, hogy ezek a démonok, a tükörőrzők és az angyalok, de ezek a fogalmak nem teljesen fedik le a valóságot. A talawereket tudjátok mi. Lelkeket esznek, meg embereket is, mikor hogy, és minél nagyobb embersereg felett van hatalmuk, annál jobb nekik. Imádják az embereket irányítani, lásd háborúk. Neirotot már évszázadok óta nem látott senki. Személy szerint nem nagyon kedvelem őket, mert egy beképzelt népség, aki azt hiszi magáról, hogy ők a kezdet és a vég, mikor ők is ugyanakkor születtek meg, mint mindenki más. Nem igazán szólnak bele a dolgokba, kivéve, ha abból nekik is származhat valami jó.

Az ilaalinok már egy kicsit más tészta. Ők az örökös semlegesek, mint Svájc. Amit mi világnak nevezünk, nem egységes és nem csak egy sík. Sok-sok síkból áll össze, melyek vagy külön világok, vagy párhuzamos világok. Utóbbiból annyi van, hogy nem is számoljuk, és nem is szeretjük bolygatni őket, mert minek. A családunk réges-rég jött el az egyik világból, aminek a nevét már el is felejtettem, mert ott is háború dúlt, és mindent elpusztítottak, amit csak lehetett. Akkor még nem hittük, hogy a talawerek és a neirotok hatalmi harcai még ide is elterjednek.

Akik pedig segítettek átkelni, azok az ilaalinok voltak. Ha itthoni példát szeretnétek rá, olyanok ők, mint a határőrök, figyelik a ki-be mozgást, és segítenek, ha baj van. A gond ott kezdődött, hogy a neirotok is, és a talawerek is maguknak akarták a befolyásukat. Persze az ilaalinok nem adták be sose a derekukat, mígnem úgy döntöttek, hogy elegük van, és jobbára elszigetelték magukat mindenkitől. A kapukat bezárták, a vérüket felhígították emberi házasságokkal, hogy nehogy kitörjön egy esetleges háború. Az utolsó evilági család, akiről tudtuk, hogy még védik a határokat, és az evilági főtükröt, ami történetesen itt van a házamban – emelte meg egy kicsit a hangját a néni, kifejezve dühét – a Park család volt.

Vagyis válaszolva a kérdésedre, csakis másvilági ilaalinnal találkozhattál, ami azért lehetetlen, mert ők nem nyitogatják csak úgy meg a portálokat, még egy jóleső csevejre sem. Hacsak nem ilaalin volt az, aki megnyitotta itt a kaput. Kedves Baekhyun! Vagy te vagy a Park család utolsó leszármazottja, amit kétlek, mert úgy hallottam, hogy a talawerek kiirtották az egész családot bosszúból, vagy nem mondasz el nekem mindent.

- Esküszöm, hogy mindent elmondtunk, amit tudunk! – mondta a kérdezett, de közben szemlátomást is sokat pislogott, ami Minseoknak egyet jelentett a füllentéssel.

- Furcsa, hogy pont arra jártatok hirtelen.

- Azért voltunk ott, mert egy levelet kapott Baekhyun. Csak annak a nyomait követtük – próbálta magyarázni Minseok.

- Értem én – sóhajtott Yeji néni. – Kérlek titeket, hogy ha lehet, ne keveredjetek bele a nagyok ügyeibe! Nem azért, mert ti túl kicsik vagy jelentéktelenek lennétek, hanem azért, hogy ne huszonvalahány évesen kelljen eltemetni benneteket.

- Azt mondta az előbb Yeji néni, hogy neirotokat már nem lehetett látni régóta. Ha mégis megjelennek, akkor az tényleg bajt jelent, igaz?

- Azt ne mondjátok itt nekem, hogy ilaalint is láttatok meg neirotot is? Azt hiszem, öntenem kell még bort…

- Nem, nem, dehogyis. Csak kíváncsiságból kérdezzük… – próbálta menteni a helyzetet Minseok, miközben lábon rúgta az asztal alatt a barátját.

- Igen, az már nagy baj, mert nem nagyon mutogatják magukat. Bár… ki tudja. Lehet, még csak most kapták meg a hírét, hogy a talawerek nagy Királya eltűnt. Vagy meghalt, nekem édes mindegy, csak végre eltakarították. Mondanom sem kell nektek, azóta sokkal nyugodtabban élek. Amíg a Király volt hatalmon, majdnem minden órában jött hozzám valaki, hogy segítsek rajta, mert az élet-halál kérdése. Persze azon én már hiába segítek, aki önszántából adta el a lelkét. Annak úgy is kell. De akiket megszálltak, a terhes nők, akik elvetéltek, de mégsem… jaj, nem. Nem akarok én még egy olyan borzalmat. Most a legkisebb bajom is maximum pár megfázás, vagy egy iskolai bosszúállás, amihez aprócska ráolvasásokat kérnek, de az se fáj senkinek.

- A Park családot miért irtották ki? – kérdezte meg Baekhyun miután kért még egy kis bort.

- Hát az komplikált egy ügy. Mi, boszorkák már csak arról kaptunk híreket, hogy az utolsó ilaalinokat is szó szerint kiirtották a világunkban. Szóval, akik tükrön túlról szerezték be a portékáikat, annak mehetett az üzlete a levesbe.

- De nem azt mondtad, hogy ők nem nyitják ki a kapukat?

- Jaj, fiam. Feketepiac mindenütt van. Az egyik Parknak volt egy nagyobb üveggyára, aminek helyét persze hétpecsétes lakat őrizte, vagyis mindenki, akinek szüksége volt rá, tudta, hol van. Ha jól emlékszem, Grimalda pont akkor volt ott seftelni, mikor kitört a baj. A semmiből talawerek jelentek meg, és felégették az egész piacot. A barátosném is jó, hogy megúszta, de azt mondta, még épp időben sikerült összetörni az átjárót. Ez még az előtt volt, hogy a Király eltűnt volna, tudjátok. Nagy volt ott a felfordulás. A szüleid is éltek még akkor, Minseok, és úgy döntöttek, hogy biztonságosabb, ha máshova költöznek. Ezért átjöttek Marylandbe, de mégsem… a mai napig nem tudom, mibe keveredhettek bele.

Minseok meglepően gyorsan húzta le a maradék borát, és töltött is még magának. Láthatóan nem esett neki jól, hogy felhozódott a szüleinek halála.

- Vagyis nem tudom, Baekhyun, hogy végül is miért volt szükség a kiirtásukra. Lehetséges, hogy nem mentek bele egy üzletbe, amit felajánlott a Király, annak ellenére, hogy a Park család már nem volt benne a dolgokban. De látjátok, ennyire számít, hogy valaki semleges-e vagy sem. A múlt mindenkit utolér.

- Értem… nem maradtak túlélők?

- Járt az a pletyka egy ideig, hogy a legkisebb fiú túlélte valahogy, mert az ő testét nem találták meg a romok között, de nem hiszem, hogy ennek bármi alapja is lenne. Akkora tűzvész tombolt ott, gondolom, ti is láttátok, hogy nem nagyon lehetett abból kiszökni. Aztán, ki tudja, lehet, rosszul tudom.

- Yeji néni? Esetleg arról tetszik-e tudni, hogy van-e olyan dimenzió, ahová el lehet jutni, de visszajönni nem? – érdeklődött Baekhyun.

Yeji néni lefagyott, és a boros pohár is remegni kezdett a kezében.

- Miből gondolod, hogy létezik ilyen hely?

- Úgy hallottam a pletykát, hogy a Királyt nem megölték, hanem csak száműzték, ki tudja hova. És mivel eddig senki sem látta viszont, gondolom, olyan helyre ment, ahonnan nem tud visszajönni.

Minseok kíváncsian fürkészte Baekhyun arcát, mert nem értette, hogy miért nem említi meg, ő és a bátyja voltak azok, akik „megölték” a Királyt, de sejthette volna, hogy a barátja még mindig nem bízik meg a nénjében.

- A Király halálát inkább pletykákon keresztül tudta meg mindenki, mint hiteles forrásból. Senki sem tudja igazán, hogy most valóban elpusztították vagy csak… elzárták őt…

- Emlékszem, amikor kicsi voltam, mindig úgy szidtál mást, hogy „kerülne inkább Kahorba” vagy „menjen Kahorba” – lelkesült fel Minseok, mert meglátott egy összefüggést, viszont ennek az emléknek a nagynénje észrevehetően nem nagyon örült.

- Igen, mondtam ilyet… kár, hogy emlékszel…

- Miért? – kíváncsiskodott ártatlanul Minseok, mint aki visszarepült volna a boldog gyerekéveibe.

Yeji nénit mostanra már a hideg rázta, és tüzetesebben körbenézett a szobában, mintha figyelné őket valaki.

- Nem vesszük a szánkra annak a helynek a nevét többet… – suttogta el a néni.

- Azt hittem, a boszorkák csinálják a babonákat, így ők nem lehetnek babonások, de egy újabb dolog, ami nem úgy van, mint hittem – jegyezte meg Baekhyun kis éllel a hangjában, amit sem Minseok, sem Yeji néni nem vett jó néven. A fiú ezt visszavágásnak szánta a kezdeti vadász léte miatti ledegradálásért.

- Ez nem babonásság, ez nyers rettegés, fiam. Az a hely egy börtön, senki nem juthat ki onnan élve, mert azok ölnek meg, akiket odajuttattál. Nincs élet, csak élőhalottak, és az idő megszűnik körülötted. Ha odakerülsz, akkor… ne számíts sok jóra. Sokan azt hiszik, hogy a talawerek Királyát is odaküldték, végtére is, hogyhogy nem jött még vissza, ha akkora volt az ereje. A boszorkák nagytöbbsége úgy tartja, ha kimondod a hely nevét, akkor a kapu kitárul, és a Király rajtad vezeti le a felgyülemlett dühét. És ezennel elmondtam mindent, amit tudnotok kell. Most már sipirc aludni! – mondta Yeji néni, és gyorsan felállt az asztaltól, majd elment mosogatni.

- Sosem láttam még ilyen rémültnek Yeji nénit, úgyhogy…

- Úgyhogy telibe trafáltunk – fejezte be Baekhyun barátja mondatát, és elégedettség, de egyben mérhetetlen aggodalom töltötte el.