T I Z E N N | E | G Y E D I K

Chanyeol és Yixing úgy döntött, hogy inkább kiülnek a kertbe, nehogy akaratlanul is zavarják a két sebesültet a pihenésben, pedig már erősen sötétedett. A tea elfogyasztása közben Chanyeol elmesélte, hogy mégis miként sikerült idáig elkeveredniük, és milyen nem várt vendégekkel kellett megküzdeniük. Yixing mindig hangosan fejezte ki meglepődöttségét és félelmét, ami felettébb furcsának tűnt Chanyeolnak. 

- Te egyedül laksz itt?

- Ó, ó, nem, nem, dehogyis. Van sok madár ismerősöm, szerte az erdőben, ezért is tudtam, hogy merre jártok már. Többek között. Aztán ott vannak a…

- Más ember… vagy embernek kinéző valaki nincs itt?

- Én ember vagyok, Chanyeol. Éppen ezért vagyok itt, mert a mamád azt mondta, máshogy nem is élném túl. Ezt a helyet, elmondása szerint, nem embereknek találták ki, így csak napok kérdése lett volna, hogy mikor halok meg. És mivel hazaküldeni sem tudott, inkább felkereste nekem ezt a házat. Ugye milyen kedves?

- Te ismerted a nagymamámat? Egyszer sem mesélt rólad!

- Nem? Pedig rólad rengeteget mesélt nekem. Minden második héten eljött hozzám, és mesélt. Nagyon kedves volt. Részvétem miatta.

- Köszönöm. De honnan tudod, hogy meghalt, ha itt élsz?

- Láttam. Szivárványeső esett aznap az égből, és a felhők közül az ő mosolygós arca tűnt elő. Innen tudtam, hogy megtörtént az, amitől úgy félt.

Chanyeolnak kezdetben csak sejtése volt, de most már biztosítva lett arról, hogy ez a férfi nem teljesen százas.

- Amitől úgy félt? Ezek szerint te jobban ismerted a mamámat, mint én magam. Hát ez remek… – morogta a bajsza alatt a fiú, mert roppant nem esett neki jól, hogy egy idegen, akit alig két perce ismer, azt állítja, hogy nemhogy ismeri a mamáját, de többet találkozott vele az elmúlt három évben, mint maga, Chanyeol.

- Attól félt, hogy úgy kell elhagynia az élők sorát, hogy nem tud majd elbúcsúzni tőled. Ettől nagyon rettegett. De ha beavatott volna mindenbe, amibe így nekem kell majd téged, nem tudta volna megvédeni az életed. Most a lehető legbiztonságosabb helyen vagy – mosolygott Yixing.

Chanyeol zavarodottan és könnyes szemekkel nézett a szemlátomást boldog férfire, és nem bírta nézni a belőle áramló örömöt.

- Biztonságos, mi? Egy élő rokonom sincsen már, akkor meg mégis minek nekem biztonság? Úgyis mindegy, hogy élek-e vagy halok.

- Nem, ez nem igaz. Neked élned kell, Chanyeol. Muszáj.

- Mi? Muszáj? Kérlek, végre magyarázd el, hogy mégis mi folyik körülöttem! – fakadt ki Chanyeol.

- Igen-igen. Mondom. Kezdem. Ó, ahhoz meg kell várnunk, hogy a többiek felébredjenek. Nem szeretnél te is lefeküdni?

- Miért?! Az előbb azt mondtad, már nincs több helyed! Tudod, mit vettem észre eddig, Yixing? Hogy egy dologban mindenki profi! Ez pedig az időhúzás, és ebből már kezd nagyon elegem lenni! Gyors válaszokat kérek!

- De… de… – Yixing a teljes zavarodottság tüneteit mutatta, a feje ide-oda cikázott, és nem tudta, hogy mit tegyen.

- Ember vagyok vagy nem? – kérdezte komolyan Chanyeol.

- Nem. Ilaalin vagy. Tükörőrző, a mamád is az volt.

- Ezért láttam furcsaságokat a tükrökben?

- Valószínűleg… többek között…

- Konkrétabb válasz nem megy?!

- Én… nem tudom… ezt nem így kéne… – Yixing hirtelen a fejéhez kapott, és elkezdett előre-hátra billegni.

Chanyeol nem tudta mire vélni ezt a viselkedést, de sejtette, hogy nem jelenthet jót, és valószínűleg túlfeszítette a húrt Yixingnél. A hosszú egyedüllét kihozhat furcsaságokat az emberből ezek szerint.

- Bocsánat. Oké, befejeztem. Várjuk meg a többieket. De te legalább válaszoltál, szóval köszönöm. Jól vagy? – Chanyeol próbált volna hozzáérni a férfihez, de az elhúzódott tőle, majd felállt, és elment sétálni a kertbe.

- Nagyszerű. Van egy súlyos sebesültem, egy állandóan elájulós, világítós szemű valamim, meg egy buggyant őrültem. Egyedül én vagyok itt normális?! - mondta maga elé Chanyeol, és egy kis idő után Yixing felé indult.

Legbelül azt kívánta, bárcsak ott lenne vele Baekhyun, mert neki mindig épkézláb tanácsai voltak, és ő legalább normálisnak tűnt a szemében. De amint eszébe jutott, hogy fiút már nem látta egy jó ideje, rá is mérges lett.

Mikor odaért vendéglátójához, már hallotta, ahogy a férfi suttog valamit maga elé.

- Zhang Yixing vagyok. Vadász. Átkerültem Kahorba. Van egy öcsém. Haza kell jutnom hozzá, ezért segítenem kell Park Chanyeolnak – suttogta alig érthetően a férfi, de a vége már összemosódott Chanyeol számára.

- Kahor? Ezt a várost nem Baltimore-nak hívják?

- Nem, Chanyeol – tért újra magához Yixing, ami nagyon megijesztette a megszólítottat. – Ez egy börtön. Innen nincs kiút, nincsen. Nem mehetünk sehová. Itt ragadtunk. Egy felsőbb jóért. Mert ő is itt van. Itt van és figyel. Figyel minket. Lát minket – meredt el újra a messzibe a fiú.

Chanyeol csak állt mellette az immáron sötétté vált patakparton, ahol csak a denevérek hangja és a víz csobogása hallatszott. Csend volt, dermesztő csend. Végül Yixing megrázta magát, vett egy nagy levegőt, és Chanyeol felé fordult kissé bágyadt mosollyal az arcán.

- Keresek neked is helyet, feküdj le te is pihenni. Holnap sok dolgot kell majd… megtudnod – mondta a fiú, de az egyre elmosódottabban hallatszódott Chanyeolnak, aki abban a szent minutumban nagyon elálmosodott.

***

Kakaskukorékolás ébresztette reggel a két vándort Yeji néni otthonában. Minseok orrát mentatea és lekvár egyvelege töltötte meg, és szó szerint megbabonázva sétált ki, mezítláb a szobájukból.

- Üljetek le enni! – mosolygott Yeji néni, és visszament a konyhába.

A két fiú úgy, ahogy volt, leült és jó alaposan, mintha az elkövetkezendő hetekben nem is tudnának majd enni, belakmározott az asztal adta javakból. Miután befejezték, nem is tudták, hogy lesznek képesek felállni az asztaltól, mert annyira teliették magukat. Yeji néni időközben leült hozzájuk, és megvárta, amíg végeznek.

- Minseok drágám! Szeretnék tőled bocsánatot kérni mindenért, amit úgy éreztél, hogy ártásnak szántam ellened, de minden tettem és döntésem a te javadat szolgálta mindig is. Tudom, hogy okkal szegődtél Baekhyun mellé, és hogy meg fogod találni a kérdéseidre a választ, de… ha lehetek olyan önző, akkor most azt mondanám, hogy ne lépj ki azon az ajtón.

- Miért? Tudom, hogy tegnap azt mondtad, hogy ez a tükör úgy vonzza magához a bajt, mint a port… jó nem így, de ezt próbáltad mondani. De, ha csak ülök a fenekemen, sose fogom megtudni, mi történt anyáékkal, és kerüljön az életembe is, de addig nem nyugszom, míg ki nem derítem. – Minseok most olyan komoly hangon beszélt, amit Baekhyun még ismeretségük óta nem hallott tőle, de nem értett egyet barátjával.

- Minseok! Neked itt a nénéd, aki gondoskodik rólad és szeret. Nekem már nincs veszteni valóm. Maradj inkább ki ebből!

- Mi?! Baekhyun, te hallod magadat?! Amikor először találkoztunk, egyáltalán nem ezen a véleményen voltál, szóval ne gyere nekem ezzel. Megyek veled és kész – jelentette ki Minseok, Yeji néni nem kisebb bánatára.

- Jól van. Akkor gyere! Yeji néni, vigyázok rá, amennyire csak tudok! Ígérem!

A néni szomorúan, de beleegyezően sóhajtott egy nagyot.

- Azt reméltem is, fiam! Rendben. Akkor még pár jó tanács, és utatokra eresztelek titeket! Mielőtt hazaindulnátok… nem árt, ha kicsit változtattok – majd Yeji néni felállt az asztaltól, és bement a konyhába valamiért.

Minseok és Baekhyun egyszerre kezdett el tiltakozni az ötlet ellen, de Yeji néni hajthatatlan volt, és az érvelése logikusabbnak hangzott, mint egy puszta „én aztán meg nem csinálom”. Ugyanis Yeji néni két külön tállal a kezében tért vissza, amiben fekete színű maszlag lögybölődött.

- Ez hajfesték, nem kell félni tőle. Egyrészt, ha megváltoztatjátok a hajszíneteket, talán jobban el tudtok vegyülni. Másrészt, ez nem akármilyen festék. Védelmet nyújt a különböző ártó lények ellen, és láthatatlanná tesz titeket előttük. Nem szó szerint persze, de kevésbé lesztek lenyomozhatóak. Szóval pólót le, és észre sem veszitek, készen is vagytok! – magyarázta Yeji néni, majd kifordította az egyik széket, és mutatta a fiúknak, hogy foglaljanak helyet.

Minseok volt először soron, és úgy égette a fejét először a kulimász, hogy öt éves módjára ficánkolt nagynénje kezei alatt. Baekhyun jóízűen kiröhögte a barátját, de azonnal lehervadt a mosolya, mikor ő következett. Mikor a néni mondta neki, hogy vegye le a pólóját, nehogy összekenje azt, megállt benne az ütő. Nem szívesen vetkőzött le idegenek előtt, és nem azért, mert szégyenlős volt. Volt egy aprócska, tetoválásszerű heget a bal lapockája felett, amit nem nagyon szeretett mutogatni. Még kiskorában szerezte azt, ami mára már elhalványodott, de még mindig eléggé látszott ahhoz, hogy az emberek rákérdezzenek. Ezt pedig Baekhyun utálta.

- Nem lehetne pólóban esetleg?

- Mi az, fiam, szégyenlősek vagyunk? Nem akarom, hogy az egyetlen egy ruha, amit adni tudtam neked, is piszkos legyen – zárta le a vitát Yeji néni, és szempillantás alatt lekapta a pólót Baekhyunról, aki reflexszerűen kapta maga elé a kezeit.

Yeji néni amint lenyomta a székbe a fiút, megakadt a szeme annak sebhelyén. Hunyorítania kellett, hogy élesebben lássa azt. Felismerte, de ezt nem köthette Baekhyun orrára, mert még nem volt biztos a dolgában, ezért gyorsan munkához is látott. Közben azon zakatolt a feje, hogy ezt a jelet egyszer az egyik poros könyvében látta már valahol.

Fél óra szenvedés múlva Minseok és Baekhyun világosbarna hajukat lecserélték feketére. Minseok nagynénje fazonra igazította itt-ott a kóbor tincseket, és teljesen új embereket faragott a két fiúból.

- Látjátok, mennyit jelent egy hajfestés? – csapta össze a tenyerét örömében a néni.

- Ez… – hajolt közelebb a tükörhöz Minseok – óborzalom!

- Na, azért fiam, azt nem mondanám!

- Köszönjük szépen, Yeji néni… de… ehhez még hozzá kell szoknunk – csatlakozott barátjához Baekhyun, és húzogatta ide-oda a haját.

Yeji néni adott pár elérhetőséget búcsúzóul, akiket, ha kell, majd keressenek fel. Persze mind boszorkány volt. Annyi ételt, gyógynövényt és receptet adott nekik, hogy Baekhyun erősen elgondolkozott rajta, ezt mind az alatt készítette elő, míg ők aludtak? Az elválás érzelmes volt, főleg Minseok részéről, de Yeji néni biztosította őket róla, hogy ha baj is történne, el tud majd rejtőzni, úgyhogy ne aggódjanak miatta.

A tükröt, úgy-ahogy, de be tudták tömködni a kocsi hátsó ülésére, elfektetve, leborítva a bordó selyemmel. Yeji néni kedves integetése egyre jobban halványodott el, ahogy a két fiú elhagyta a kis várost, és megcélozta a következőt.

Az út tisztának látszódott, de pár óra utazás után az ég úgy beborult, mintha már este felé járt volna az idő. Az eső is rákezdte, ami miatt Baekhyunnak jobban oda kellett figyelnie az úton.

- Te mit gondolsz? – kérdezte meg egy idő után Baekhyun a barátját.

- Miről? A hajam színéről? Fura… nagyon fura…

- Nem, nem arról. Kahorról, és hogy elvileg ott van a Király is.

- Áh! Hát nézzük a tényeket. Amikor te és a bátyád elűztétek őt, azt mondtad, hogy valami portálon estek át, nem? Könnyen lehet, hogy ők Kahorba mentek, és ezért nem tud a bátyád is hazajönni, mert egyszerűen képtelen rá.

- És akkor Chanyeol? Ő hol lehet?

- Ahogy Yeji néni is mondta, nem csak egy világ létezik. Lehet, hogy ő máshol van, és ezért nem ismeri vagy nem is látta még a bátyádat. Sőt, tudod, mondtad, hogy a fürdője is ugyanaz volt, mint a tied, még a telefonszáma is. Lehet, hogy ő egy párhuzamos világban van.

- De ha ő az utolsó ilaalin, amiről még a nénéd is azt mondta, hogy nem lehet…

- Attól, hogy ő úgy tudja, hogy nem lehet, még valaki elrabolhatta, vagy elmenekíthette. Honnan tudod, hogy nem? A boszorkák sosem tartoztak a nagyok közé, szóval nem feltétlenül tudnak minden titokról, amiről a nagy hármas meg igen – mondta Minseok, miközben bambult ki az ablakon.

- Ez idegesít a legjobban. Hogy nem tudjuk, Chanyeol mégis hol van. Mert az biztos, hogy nem én buheráltam meg a tükröt, hogy működjön, szóval neki kellett csinálnia. A fenébe is…– ütött egyet a kormánykerékre Baekhyun –, meg kell találnunk azt a csajt, hogy visszaszerezzük a tükörszilánkot. Isten tudja, mit tudhat még Chanyeol.

- Vigyázz! – ordította hirtelen Minseok, mert meglátott egy álló alakot az út közepén, de az eső miatt túl későn vette észre.

Baekhyun teljes erejéből beletaposott a fékbe, amitől ő, Minseok és a tükör is, jó erősen előrebukott.

- Mi a franc?! – nyitotta ki a szemét a sofőr fájdalmában.

A motor hirtelen megállt, a lámpák lekapcsoltak, és az úton sem volt kivilágítás. Viszont az alak, aki miatt meg kellett állniuk, még mindig ott állt a szakadó esőben, aminek cseppjei hangosan kopogtak az álló kocsi ablakain. A csuklyát viselő, kezeit a hosszú kardigánjába elrejtő valaki, most megindult a kocsi felé, és Baekhyun tiltakozása ellenére, kinyitotta a hátsó ajtót, visszabillentette a tükröt a helyére, és ahogyan csak tudott, beült hátra.

- Indulhatsz – adta ki a parancsot az idegen, és a kocsi motorja, mintha újraéledt volna, felberregett, de Baekhyun nem indult el.

- Te nekem nem parancsolgatsz – mondta hidegen a fiú, ugyanis felismerte a hangot, és így annak gazdáját is, aki éppen akkor tolta hátra csuromvizes kapucniját.

- Mi történt a kastélynál? És add vissza a szilánkot!

- Nos, ha nem indulsz el, akkor jönni fognak a talawerek, hogy szépen kiverjék belőled a szuszt is. Csak egy csettintésembe kerül.

- Nem úgy volt, hogy te segítesz nekünk? – szólalt meg végre Minseok is, de túl bátortalanra sikeredett, így az idegen halkan elkuncogta magát.

- Igen, segítek nektek, azért vagyok itt, úgyhogy, Baekhyun, kérlek, elindulnál végre? Sose érünk oda így.

- Megmondtam, hogy nem megyek sehova. A múltkor is miattad majdnem otthagytuk a fogunkat, te…

- Ó, káromolni azt tudnánk, de tudod, van nevem is. Subin. És bocs az ottaniakért, de azzal én sem számoltam, hogy az a beképzelt talawer ott fog szaglászni körülöttetek. Úgyhogy, ha nem akartok idő előtt elpatkolni, indíts! – a lány csettintett egyet, és a kocsi magától elindult, majd felgyorsult ötvenre, miközben Baekhyun lába még csak hozzá sem ért a gázpedálhoz.

- Hé! Állj! Állj már meg! Te indítottad el? Állítsd meg! Össze ne törd itt a kocsimat! - követelte Baekhyun.

- Nem lesz semmi baja.

- Nem érdekel! Add vissza az irányítást! – rángatta idegesen a kormányt és a sebváltót a fiú.       

- Állítsd meg a kocsit, Subin, és add vissza a hiányzó szilánkot, kérlek! – fordult hátra Minseok a lányhoz.

- Honnan veszitek, hogy nálam van? – kérdezett vissza a lány, miközben leellenőrizte a tükör épségét.

- Tudjuk és kész. De mit keresel itt, ha nem azt visszaadni jöttél?

- Letéptél pár fontos pecsétet, Minseok. De erre gondolom már rájöttél. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket, hogy szemet szúrt a kis akciótok pár felettesemnek, és hamarosan kérdőre fognak titeket vonni miatta. Ha nem akartok bajt, és Baekhyun a bátyját, te pedig a válaszaidat akarod viszontlátni, akkor szépen azt teszitek, amit mondok.

A két érintett egymásra nézett, és mindketten ugyanazt olvashatták le a másik arcáról, a teljes döbbenetet.

- Kik a feletteseid? – kérdezte meg Minseok.

- Azt majd megtudjátok tőlük. A lényeg, hogy nem beszélhettek Chanyeolról, értve?

- Mert kérdezni fogják? – folytatta a fiú, mert Baekhyun szemmel láthatólag nem volt hajlandó a lánnyal kommunikálni.

-  A nénéd okos és te is az vagy. Nálatok van az egyik fő tükör, szerinted nem fogják megkérdezni, hogy mégis mit akar csinálni vele két jelentéktelen vadász? Na, jó, nem jelentéktelen, végtére is az egyikőtök segített eltüntetni a talawer Királyt.

- Mégis mit nem tudsz még?! – fakadt ki Baekhyun.

- Példának okáért azt, hogy mi van Chanyeollal.

- Ha nem loptad volna ki a szilánkot, amire rájöttem, hogy az működteti, akkor lehet, tudnám, mi van vele.

- Nem kockáztathattam, hogy ti újból elszúrjátok a dolgot, és mások kényük-kedvük szerint kommunikáljanak bárkivel a másik oldalról, miközben a tükör aktív.

- Mi van a másik oldalon, nem mellesleg? Kahor?

Minseok jól láthatta a zavarodottságot megjelenni Subin arcán. Ezek szerint erre még a lány sem számított, hogy megtudhatják?

- Menjetek haza, ott újra találkozunk. Ha nem azonnal Baltimore-t veszitek célba, akkor visszatérítelek titeket, úgyhogy meg se próbáljatok máshova menni. De ahogy mondtam, egy szót se Chanyeolról! – azzal egy szempillantás alatt Subin eltűnt a kocsiból.

- Ez meg hova lett?! – kapkodta a fejét Minseok, Baekhyunnak pedig erősen meg kellett ragadnia a kormányt, mert a Subin féle robotpilóta kikapcsolt, amint a lány eltűnt.

***

Halk madárcsicsergés és friss, gyümölcsös tea illata ébresztette fel Chanyeolt. Az első, amit észrevett, hogy kifolyt a száján a nyála, viszont teljesen normális testhelyzetet vett fel alvás közben. Amire nem emlékezett, hogy hogyan csinálta. Arra sem emlékezett, hogy mégis hogy került vissza a házba, és annak kanapéjára. Nagy nehezen feltápászkodott, és megvakarta a már így is szerte-széjjel álló haját. Körbenézett, de nem látott sehol senkit. Talán álmodta, hogy mi történt vele tegnap? Az egész csak álom lett volna? Az jó, mert akkor most szépen felöltözik, és kér egy nagyon finom tejes kávét a nagyijától.

Az illúziójából Sujin rántotta ki, mikor bejött a kinti teraszról, mosolyogva jó reggelt kívánt, és kivett az egyik szekrényből egy köteg ruhát. Chanyeol ruháit.

- Ezek meg hogy kerülnek ide? – ismerte fel az egyik kedvenc pólóját a fiú, amit nagyon régen nem látott már, és azt hitte, hogy a munkahelyén felejthette.

- A mamád hagyta ezeket itt, hogyha majd ideérsz, tudd használni őket. Jól aludtál?

- Igen… túlságosan is… – csengett ki Chanyeol szavaiból a gyanakvás, amit Sujin azonnal észrevett.

- Macskagyökér, ártalmatlan, de segíti az egészséges alvást. Nem tett bele sokat, ne legyél rá mérges.

- Szóval kiütött…

- Ez durva megfogalmazás. Meg gondolom, te is észrevetted, hogy kicsit labilis, úgyhogy nem akart neked ártani. Na, öltözz fel, gyere ki reggelizni, és utána kezdődik az oktatás! – a lány pedig visszament a teraszra a többiekhez.

Pár perc múlva Chanyeol is csatlakozott a teázó népséghez, de amióta leült, senki sem szólt egy szót se. Végül Jongdae törte meg a csendet.

- Senki sem? Hát jó. Chanyeol. Tükörőrző vagy, akinek az a dolga, hogy őrizze az átjárókat sok-sok világ között. Van szupererőd, nagyon menő. Kiskorodban megölték az egész családodat, de Sujin kimentett, és a mamád segítségével idekerültél, hogy túlélhesd, de ez a fajankó itt mellettem – bökött Yixingre, aki Sujinnal együtt tátott szájjal hallgatta Jongdae rövid talpalóját -, áthozta ide a főgonoszt, aki, miután kijátszotta, hogy ne nyírják ki azonnal ebben a börtönben, most rád talált, és maga mellé akart volna csábítani. Ezt ugye nem engedhettük, úgyhogy most itt vagy, és ki kell találnunk, hogy hogy jutunk haza, úgy, hogy az a szemét ne jöjjön velünk, és túl is éljük. Tiszta? Na, így kell ezt csinálni, nem pedig tökölni. Nem hülye ez a gyerek – dőlt hátra a székében dolga végeztével Jongdae.

Sujin és Yixing megszólalni sem tudtak, annyira ledöbbentek, és Chanyeol arcát fürkészték pár percig, majd egymás szavába vágva próbálták menteni a helyzetet.

- Ez túl zanzásítva van, nem, ez nem…

- A családod, mi, én, ezt…

- Köszönöm, Jongdae! – szólalt meg Chanyeol teljesen higgadtan, amitől még ő maga is meglepődött.

- Mondtam már, hogy milyen egy tapintatlan bunkó vagy, Jongdae? – állt fel az asztaltól Sujin mérgesen, és beviharzott a nappaliba. Egy albummal a kezében tért vissza.

- A családodat valóban megölték… – kezdett bele Sujin halkan, de Chanyeol félbeszakította.

- Az életem nagyobb részét úgy éltem le, hogy csakis a mamámat tudtam családomnak, annak ellenére, hogy mesélt a szüleimről. Nem kell ennyire sajnálkozónak lenni – mondta a fiú mérgesen.

- Már megbocsáss, Chanyeol, de nem csak miattad mondtam így. Tessék, nézd meg! – dobta Sujin sértődötten Chanyeol kezébe az albumot.

- Itt maximum én lehetek az, aki fel lehet háborodva. Úgy hoztatok ide az erdőbe, hogy ti végig tudtátok, hogy életveszélyben vagyok, mégsem mondtátok el! Úgyhogy jogom van tudni minden részletet, és ne gyertek nekem az érzelgős maszlaggal, mert az most nem érdekel. – Chanyeol szavai jégcsapokként zúdultak a jelenlévők fejére.

- Rám ne nézz, Sujin. Teljesen igaza van – tárta szét a karját Jongdae.

- Az első, amit tudni akarok, hogy a mamám természetes halált halt, vagy megölték? – mondta Chanyeol követelőzően, mert tudni akarta, hogy mennyi lehet igaz a levélből, amit a mamája hagyott neki hátra.

- Sajnos azt kell mondanunk, hogy… nem tudjuk – vallotta be Sujin.

- Hogyhogy nem tudjátok?! Elvileg ti mindent tudtok!

- Nem mindent, Chanyeol! Ha logikusan gondolkozunk, akkor valószínűleg megölték az itteni talawerek, de nem tudjuk, hogy hogyan lehettek rá képesek. Nem egyszerű egy tükörőrzőt megölni, még ilyen körülmények között sem… bár lehet annyira kimerült az álca fenntartásában… – morogta már a végét Jongdae, és erősen elgondolkozott.

- Álca? Meg milyen körülmények? Akkor a talawerek tényleg vannak…

- Hogyhogy tényleg? Már tudtál róla? – kérdezett most Sujin.

- Bae… – szaladt ki a fiú száján hirtelen a tükörbeli barátjának neve, amit azonnal meg is bánt. – Bennfentestől tudom. És nem válaszolunk kérdésre kérdéssel!

- Állj, állj, állj! Nem tudlak titeket követni. Szerintem kezdjük az alapoknál! – emelte fel a kezét tiltakozva Yixing, aki attól tartva, hogy összeszidják, behunyva tartotta a szemét, míg teljes csend nem lett.

- Rendben. Szóval a mamámat megölték. Mert tükörőrző volt, és én is az vagyok? Az mit jelent, azon kívül, hogy elvileg van menő szupererőm, amit erősen kétlek…

- Az okot tényleg nem tudjuk, de van egy sejtésünk, amit csak akkor értesz meg, ha előtte… szóval, igen. Vigyázol a kapukra. Három fő lény van a mi világunkban, ahová születtél. Mind a három kezdetben békés volt… – kezdett bele Sujin, de félbeszakították.

- Ó, ó, ezt hadd mondjam el én! – jelentkezett Yixing izgatottan. – Nagyon szeretem ezt a történetet!

- Öhm… akkor tessék… csak – adta át a szót a lány meglepődve.

- Ejha, valakit érdekel ez a halál unalmas teremtéstörténet? Hihetetlen. Megjegyzem, Chanyeol, ősrégi, és már senki sem hiszi el, de azért megmagyaráz jó pár dolgot.

- Kezdhetem? – húzta közelebb a székét Yixing.

Chanyeol becsukta az éppen kinyitott albumot, és teljes figyelmével a besózott Yixingre koncentrált, de belül majd szétvetette az ideg a mamája halála miatt.

- Nos. Kezdetben, a világban hatalmas káosz uralkodott, a lények között nem volt egyetértés. Ezért a nagy-nagy szellem, aki a szemét mindig a világi lényeken tartotta, megbízta Ninigit, hogy menjen le közéjük és tegyen rendet. Ninigi kapott három szent tárgyat a nagy-nagy szellemtől, hogy véghez vigye küldetését: egy tőrt, egy medált és egy tükröt. Ninigi ezt a három tárgyat, a számára leghűségesebb és legrátermettebb lényekre bízta, akik ezektől a tárgyaktól isteni ajándékot kaptak.

- Várj! Ezt ismerem… – szólalt meg hirtelen a fiú zavarodottan.

- Igen? Mégis honnan? – nézett hüledezve Chanyeolra Jongdae.

- Mama mesélte kiskoromban és… megjegyeztem, de azt hittem, ez csak egy a sok mese közül, amit esténként felolvasott. Életemben nem gondoltam volna, hogy…

- Hogy ez rólad szól, többek között? – mosolyodott el Yixing. – Pedig de! Nos, a tőrt őrző leszármazottjai a talawerek, a medált őrző gyermekei a neirotok, és a tükröt őrző nemzetsége pedig az ilaalinok lettek. Sajnos a világon mégiscsak nagy háború tört ki, ezért a nagy-nagy szellem úgy látta jónak, ha szétválasztja a világokat, hogy mindenkinek meglegyen a maga helye. Így kerültek végül az emberek, vagyis tulajdonképpen a varázstalanok a Földre, ami egy semleges területnek indult, és ahová varázslény be sem tehette volna a lábát. Viszont Ninigi, hogy a világ népei azért ne szeparálódjanak el egymástól, és segítsék egymás fejlődését, tükröket hozott létre, vagyis kapukat a világok között. Az ilaalinok kapták azt a megtisztelő szerepet, hogy ezekre a kapukra vigyázzanak. Nekik a leszármazottja volt a nagymamád, így a családod és te magad is.

Persze gondolhatod meddig volt rend. A talawereknek nem tetszett, hogy ők egy fránya tőrt kaptak, amivel semmit sem lehetett kezdeni, míg a neirotok és az ilaalinok kisebb isteneknek tetszelegtek. Ráadásul rájöttek, ha lelkeket esznek, akkor erősebbek lesznek mindenkinél, így átszöktek az emberek világába, és elkezdték a terrort. Ezt nevezzük sötét középkornak a földi történelemben. Közben a neirotok is rákényszerültek, hogy átmenjenek, mert Ninigi megparancsolta nekik, hogy tegyenek rendet. Ők ezt úgy oldották meg, hogy az ilaalinokkal szövetséget kötve…

- Na, ez nem teljesen így van… – szólt közbe hirtelen Jongdae –, ha azt akarod mondani, amit gondolom, hogy akarsz, akkor csak szólok, hogy az az ilaalinok ötlete volt egyedül, nem a neirotoké.

- És ezt te mégis honnan tudnád? Éltél már akkor? Neirot vagy talán?! – szállt be a vitába Sujin.

- Nem… de…

- Akkor meg csend! Igen, Yixing?

- Öhm… szóval a két faj megalkotott egy mesterséges dimenziót, amit elneveztek Kahornak, ami annyit tesz, hogy a semmi földje. Ide száműzték volna egyszerre az összes talawert, hogy többé senkinek se ártsanak, csak maguknak. A börtön lényege, hogy ide lehet jönni, de elmenni nem.

- Jelen idő? Akkor ez a világ még most is létezik? – kérdezte Chanyeol.

- Igen. Nézz szét! Üdvözlet Kahorban! És én még kérnék szépen teát! – állt fel Jongdae, és elviharzott a házba.

- De nem azt mondtad, hogy ez a Kahor csak talawereknek van?

- Figyelsz! Ez jó, ezt szeretem! Annak indult. De a többi világban is háborúk törtek ki, vagy hódítások voltak, így a más világi lények, ha nem is sokan, de át kényszerültek szökni a Földre, mert ott elvileg senki sem kereste volna őket a semlegességi szerződés miatt. Így egy idő után már minden nem emberi lényt, kivéve az ilaalinokat és a neirotokat, ide száműzték, ha valakinek meg volt hozzá az ereje és a kiűzési átka.

- Akkor ti mégis… meg én mégis mit keresek itt?! – nézett hol Yixingre, hol Sujinra a fiú zavarodottan.

- Amit mondott legelőször Jongdae, zanzásítva ugyan, de igaz. A családodat megölték, és Yixing azért van itt, mert véletlenül átesett.

- És te? Meg Jongdae?

- Jongdae már akkor itt volt, mikor még azt sem tudtam, hogy ez a világ létezik, én pedig… nézz bele! – mutatott Sujin a fotóalbumra, ami eddig tétlenül hevert Chanyeol ölében.

 A fiú zavartan, kérdések tömkelegével nyitotta ki az albumot, és rájött, hogy ez volt az, amit annyira keresett a mamája házában.

- Ez hogy került hozzád?

- Elnézést, elloptam… el kellett hoznom, mert… mindegy, nézd meg – majd Sujin is Jongdae után ment, hogy öntsön még teát magának.

Yixing közelebb húzta magát Chanyeol székéhez, és az állát a két kezére támasztva várta, hogy a fiú végre kinyissa a titkokat rejtő könyvet. A fiú szép lassan kinyitotta azt, és ismerős képekkel találta szemben magát. Ezek voltak azok a képek, amelyekről megismerte a szüleit, rokonait, és a kicsi, aprócska önmagát. Viszont az ötödik lap után már olyan képek következtek, amelyeket még életében nem látott, és volt egy üres hely is. A fiú azonnal tudta, hogy mi hiányzik onnan, ezért gyorsan átdobta Yixing ölébe a könyvet, beviharzott a nappaliba a táskájáért, amit sikerült épségben magával hoznia, és kihúzta belőle a hiányzó képet. Sujin és Jongdae is követték őt a teraszra.

A hiányzó kép a helyére került, így teljes lehetett az album. Az ismeretlen képeken ismeretlen emberek mosolyogtak a kamerába boldogan, mit sem sejtve a jövőjükről.

- Ő kicsoda? – bökött az újonnan beillesztett képre Yixing.

- Elvileg a dadusom. Subinnak hívják, de nem tudom, hogy ő hol lehet.

Sujin alig halhatóan, de elkezdett köhögcsélni, és hirtelen jött félrenyelésre panaszkodott.

- Te jó ég… – nézte tovább a többi fotót Chanyeol, és vette ki őket egyesével, hogy megnézze a hátukat, nevek és dátumok után kutatva.

Az egyik képen mérhetetlenül sok ember zsúfolódott össze egy hatalmas kúria előtt. A fiúnak erősen bogarásznia kellett az arcok között, de szép lassan felismert jó párat. Megtalálta az édesanyját és az édesapját, a nagymamáját és még pár rokonát. De volt két alak az első sor szélén, akik egymásba karolva álltak, és Chanyeolnak tátva maradt a szája, mikor mind a két hölgyet felismerte a képről. Az egyik nőnek hosszú, egyenes barna haja volt, a másiknak, aki belékarolt és magasabb is volt társánál, hosszú, fekete, enyhén göndör haj omlott a vállaira. Gyorsan megfordította a képet és megnézte a dátumot: 1990. Utána pedig felnézett tágra nyílt szemekkel arra a fekete hajú nőre, aki visszamosolygott rá a családi fotóról.

- Te… te…

- Igen, Chanyeol az én vagyok – mosolygott szomorúan Sujin.

- Ő pedig…

- Subin, a nővérem. Csak egy évvel idősebb nálam, de így is képes az anyámként viselkedni…

Chanyeolnak szép lassan összeállt a fejében a kép, főleg az után, hogy lapozott még egyet az albumban, és a két nő egy kisbabával együtt pózolt a kamerának.

- Subin volt a dadusom, de sehogy sem emlékeztem az arcára, mikor megláttam azt a képet. Van egy visszatérő álmom. A dadusom, akit most már tudom, hogy nem az volt, rohan velem az erdőbe, és a hátunk mögött ég a ház… unk. A családi házunk, ezek szerint. Az ablakokban fekete alakok álltak, és én pedig anyát kerestem, de nem volt ott. Mi meg csak rohantunk. És…Te… csitítgattál. Ezek szerint ez nem rémálom… ez emlék… – nézett fel a fiú Sujinra

- Elég sok dologra emlékszel, ezt el kell ismernem! És igen, ez emlék sajnos – ült le végre a lány az asztalhoz. – Yixing, ne bámulj már annyira, mi az?

- Hogy? Hogy tudsz ugyanúgy kinézni, mint a képen? – álmélkodott a fiú.

- Úgy, hogy neirot vagyok? És mi nem öregszünk?

- Azta! – bámulta tovább Yixing a lányt.

- Jó parti lenne, Yixing. Gondolj bele, sose öregszik meg! Mindig megmaradna az az ifjú pajkossága… Áu! – szisszent fel Jongdae miután Sujin jó erősen rátaposott a lábára, de ezzel mégse tudta levakarni azt az elégedett mosolyt a fiúk arcáról.

Még Chanyeol is elnevette magát. Viszont utána egyfolytában csak a képeket tudta nézni, és szívta magába az új információkat. Az álma igazi. A talawerek igaziak, és ő pedig egy börtönben van, ahonnan nem tud kijutni. Ez elég hervasztó.

- Akkor te már elég régóta ismered a családom.

- Igen, régóta szolgáltuk őket. Hűségesen, mígnem…

- De miért hoztál át, Sujin? Tudtad, hogy innen nem jutunk haza?

- Sürgősen el kell téged rejteni, és nem volt más mód, minthogy idehozzunk. A mamád ezt a helyet tartotta a legmegfelelőbbnek, hogy elrejtsünk, mert itt senki sem keresne, és mivel tudtunkkal te vagy az utolsó élő ilaalin, nem hagyhattuk, hogy meghalj.

- Az utolsó? Ez most komoly? Hát akkor velem eléggé mellélőttetek. Ugyanis nem tudok semmit. Tényleg nem. Nincs menő erőm, Jongdae. Egyszerű…

- Yixing, térképet! – adta ki az utasítást Sujin.

- A térkép? Ó, ó, az a térkép? – csapta össze a tenyerét az utasított, és berohant a nappaliba. Egy hatalmas tekerccsel tért vissza, amit szétbontott, és kiterített az asztalra, utasítva a többieket, hogy vegyék el onnan a bögréiket. Amint a térkép teljes hosszában szétterült, a tinta egyszerre életre kelt, és az általa ábrázolt terület szó szerint kiemelkedett a síkból.

- Mi a… – ugrott fel a székből hirtelen Chanyeol, de azonnal meg is változott a véleménye. – Ez hihetetlen, te jó ég… mégis hogy?

- Jó cucc, mi? Na, ilyenből lesz egy csomó, ha hazajutunk! – vigyorgott Chanyeol mellett Jongdae.

- Ez olyasmi szint, mint amiket te is csináltál az erdőben?

- Öhm, igen. De előbb ezt elmagyarázzuk, aztán rátérünk az erdőben történtekre, rendben? – lépett közelebb a térképhez a lány.

- Az se ártana… főleg az nem ártana… – nézett szúrós szemmel a fiú két bajtársára, akikkel az erdőben szó szerint az életükért küzdöttek.

- Szóval. Ez itt Kahor – kezdte el a bemutatót Yixing, akinek úgy tűnt, ez okozza a legnagyobb örömöt, hogy mindenről kiselőadást tarthat.

- Yixing. Honnan tudsz te ennyit? A mese, most meg ez.

- A mamádtól tanultam. Sejtette, hogy valószínűleg ő nem fogja tudni neked ezt elmondani, ezért rám bízta, másrészt pedig, nekem adta oda az összes kutatási anyagát, hogy ne találjanak rá mások.

- A gonoszok?

- Pontosan. Azokat is oda fogom neked adni. Tényleg, Sujin, ha hazamegyünk, azokat mindenképp magunkkal kell vinnünk, különben Eunha életmunkája odaveszik.

Chanyeol nem értette, hogy mégis mi lehetett a mamája eredeti szakmája a tükrök vigyázásán kívül, de úgy látta jónak, ha erre majd később kérdez rá. Túlságosan lekötötte a figyelmét most a mozgó és három dimenziós térkép.

- Ezek a vonalak itt mik? – nyúlt azonnal bele a vonalakba, amelyek arrébb úsztak, amint megérezték a behatolást.

- Ezek a zónák, amiket éreztél is – mondta Jongdae.

- Á… zónák. Mégis minek?

- Kahor egy nagy parlag, félig erdő félig tisztás, ahol kóborolnak az ide száműzöttek, és öldöklik egymást kényük-kedvük szerint – vette át a szót Sujin.

- Eredetileg ilyen van mindenhol, de a mamád megalkotott egy kis részen egy tükörmás világot, hogy neked ne tűnjön fel, hogy nem otthon vagy. Így az igazi Baltimore-t láttad, de az emberek… milyennek írnád le az embereket, akikkel érintkeztél? Egészen idáig?

- Nem emberek voltak, igaz? Mármint nem az összes.

- Jól gondolod. De hogy viselkedtek veled?

- A nagy részük semlegesen, nem figyeltek és nem is néztek rám, de nem igazán zavart, mert én se ismertem őket. Sokáig nagyival éltem, ott csak a szomszédokat ismertem, de ők mindig köszöntek és átjöttek. Amikor elköltöztem… azt akarod mondani, hogy a nagyim csinált egy komplett illúziót csak azért, mert én annyira el akartam menni egyetemre? Én vagyok az oka, hogy meghalt?!

- Nem, nem, nem – kezdte egyszerre mondani Yixing, Sujin és még Jongdae is, majd végül Jongdae folytatta.

- Te egyáltalán nem tehetsz a haláláról, és ne is hibáztasd magadat! Érted? Ami történt, megtörtént, és akkor is megtörtént volna, ha nem itt vagyunk, hanem otthon vagy egy másik világban. Oké?

- Oké. Akkor azok, akik beszéltek is velem, nem emberek voltak. Igaz?

- Igen. Vagy talawerek, vagy boszorkák, vagy egyéb lények.

- Ezek szerint mégsem őrültem meg, mikor nem láttam Kait a tükörben, mert ő… nem gondoltam volna, hogy az egyik legjobb haverom gonosz.

- Az a gyerek eleve is egy bunkó paraszt volt, én nem sírnék utána – jelentette ki Jongdae sértődötten.

- Te is a haverom vagy, de rólad kiderült, hogy jó vagy mi vagy. Csak hazudtál mindvégig nekem, úgyhogy veled még mosolyszünet van. Eléggé.

- Ha annyira akarod tudni, trükkmester vagyok. Illúziókat tudok csinálni, és éppen azért kerültem ide, mert nem értékelték a humoromat. Ch – sértődött be végképp Jongdae, de látszott rajta, hogy csak megjátssza magát.

- Tényleg, Kai miért ordítozott, mint a fába szorult féreg? Valamit elvileg elloptál tőle? Sujin?

- Szóval – próbálta terelni a szót a lány –, még mindig ott tartunk, hogy eddig van a határa az illúzió Baltimore-nak, amit a nagyid csinált. Mindjárt Kai-t is megmagyarázom. Az erdő, ahol most vagyunk, egy félreeső hely. Ezek a zónák pedig… na, hát ezeket volt a legnehezebb megcsinálni, de muszáj volt.

Ahogy mondtuk már korábban, ez egy börtön. Ide űzik azokat, akiket jobb szeretnének halottnak látni, azonban ez a hely rosszabb a halálnál is. Ugyanis, aki ide kerül, elveszti az erejét, és puszta emberi lénnyé fokozódik le. Kivéve téged, mert te ilaalin vagy.  Persze az identitása megmarad, minden fajnak megvan a saját kisugárzása, de az ereje elveszik, szóval puszta kézzel kell legyilkolászniuk egymást. A mamád, hogy védje Yixinget meg a titkokat a Király elől…

- Ki az a Király? Ezt már Jongdae is mondta, de már akkor sem értettem.

- Az, aki valószínűleg megölette a családod, és aki rettegésben tartotta a Földet. Én vadász voltam, mielőtt ide kerültem. Az volt a dolgom, hogy az emberek szerint természetfelettinek nevezett szörnyeket eltakarítsam. Annyira jól sikerült, hogy a talawerek vezetőjét ideszáműztem, magammal együtt – magyarázta Yixing, magához képest is eléggé tiszta állapotban.

- Akkor azzal kezdődött a baj, hogy a Király idekerült, igaz?

- Igen. Minden azzal kezdődött – nyársalta fel a szemével Jongdae Yixinget, aki meghunyászkodva hajtotta le a fejét. Eddig tartott a tiszta állapot.

- Vannak ezek a zónák. Ugye alapjáraton nincsen senkinek sem ereje. Ez és ez a vonal között – mutogatta Sujin a térképen – a földi körülmények vannak. Vagyis mindenkinek lesz ereje. Csak az a csapda, hogyha túl sokáig maradsz ebben a térben, akkor túltöltődik az erőd és szétrobbansz.

- Mint azok a fura alakok…

- Igen. Azok talawerek voltak mind. És mivel a talawerek arról híresek, hogy piszok magas az egójuk, könnyen ki lehet őket ezzel cselezni. Viszont ez nem csak rájuk van rossz hatással, hanem ránk is Jongdae-val.

- Akkor azért ordítottátok az órát, igaz?

Erre a kérdésre Sujin kihúzta a nyakából azt az antik órát, amit Chanyeol egy pillanatra látott az erdőben. Nem nagyon értette, hogy ez mi lehet, ezért csak kérdőn nézett a lányra.

- Emlékszel, hogy a neirotok mit kaptak a nagy-nagy szellemtől?

- Valami medált?

- Pontosan. Mindenki, amit kapott, az egyben a veszte is. Neked a tükör, ha nem használják megfelelően, a talawereknek a tőr, amit elloptam Kaitól, nekünk pedig a nyakláncunk. Ugye, milyen trükkös? Amiből az erőnket nyerjük, az a tökéletes fegyver ellenünk. A neirotoknak általában itt, a mellkasukban van a medáljuk.

- De ez egy óra és neked kinn van…

- Igen. Mert amint átkerültem ide, kilökődött és egy óra formáját vette fel. Ha egy neirotot eléggé legyengítesz, akkor kilökődik a medálja, amit ha végképp összetörsz, a neirot meghal. Nekem az órák jelentették, hogy hol tart a feltöltődés. Ha teljes erőmben vagyok, akkor az óra kék színben pompázik. Egyébként alapjáraton halhatatlanok vagyunk. Látod Chanyeol? Most mondtam el, hogyan ölhetsz meg, úgyhogy igazán megbízhatsz bennünk.

- Honnan tudod, hogy… – csodálkozott el Chanyeol, mert a lány szó szerint kimondta azt a gondolatát, ami már azóta kaparja a koponyája belsejét, hogy reggel felkelt.

- Végül is a nővérem volt a dadusod, én meg itt vigyáztam rád, szóval ismerlek – mosolyodott el Sujin, majd újból a térkép felé fordult. – A zóna második határvonaláig van egy rövidebb út, ott jöttünk mi is, de ha még ki is bírná odáig egy talawer, a belső kör védőfala szétporlasztaná, szóval erős a fal. A harmadik, szóval az a kör, ahol most vagyunk, a semleges zóna. Nincs ereje senkinek, csak neked, de neirot és még néhány ártalmatlan lény beléphet.

- A mamám honnan tudta, hogy ki ártalmas és ki nem az?

- Ezt tőle kéne megkérdezni. Bár erről a helyről csak mi tudtunk, akiket itt látsz. Hála az égnek a talawerek elterjesztették azt a pletykát, hogy ez a vége a világnak, és ha ide belépsz, örökre meghalsz, szóval senki nem jár erre.

- Ha ez a rész ennyire biztonságos, akkor a mamám miért nem hozott ide engem? – a kérdésre a három önkéntes tanár összenézett, és nem tudták eldönteni, hogy ki válaszoljon. Végül Jongdae szólalt meg.

- Úgy gondoltuk, és ne legyél mérges, akkor ez tűnt a legjobb tervnek, hogy ha behoznánk téged ide, akkor a Király előbb-utóbb rád találna, vagy gyanakodna, hogy itt biztos lennie kell valaminek, ha ilyen jól őrzött, és ha ő belépne az „erős” zónába, hívjuk most így, akkor ő sec-perc alatt szétkapná az egészet. Így téged nem hoztunk be ide, hanem kinn hagytunk a többiek között, elrejtve az identitásodat, amit én raktam rád, hogy ne lássák, mi is vagy valójában. Mert…

- Mert ha nem látják, akkor nem is gyanakodnak, hogy egyáltalán köztük lehetek, értem. Tartsd szem előtt azt, amit el akarsz rejteni.

- Pontosan. Ej, komám, sokkal jobban megy ez a dolog, mint hittem – csapta hátba Jongdae Chanyeolt.

- Visszatérve Kai-hoz. Akkor az ő személyes tőrét loptad el? Vagyis amivel meg lehet ölni őt? De ha ebben a világban nincsen erejük, hanem simán meg lehet ölni őket, akkor mi értelme volt ellopni?

- Ki mondta, hogy az az övé volt, kettő, ki mondta, hogy ebben a világban akarom használni?

- Áh, ez nagyon cseles – csapta össze örömében a tenyerét Yixing, amire mindenkitől csak egy zavart pillantást kapott.

- Szóval ez is a terv része.

- Mondjuk úgy.

- Akkor már csak egy kérdésem maradt. Miért most? És ha elmondásotok szerint nekem van erőm ezen a zónán kívül is, akkor valójában miért nincs?

Chanyeol kérdése után olyan csend állt be, amiből sugárzott a feszültség. Senki sem válaszolt azonnal.

- Erre tuti ki fog akadni megint – suttogta maga elé Jongdae.

- Mert? Mondjátok már!

- Chanyeol! Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy mindent azért tettünk és teszünk, hogy megvédjünk.

- Ezt már hallottam, Sujin, nem kell megismételni. Szóval?

- Az az igazság, hogy… – a lány habozott, hogy kimondja azt, ami Chanyeolt a legjobban érdekelte – rád tettünk egy kötést, hogy az erőd ne jöjjön elő. Ezért nem tapasztaltad meg azt eddig. Ugyanis ahhoz, hogy valódi tükörőrző legyél, egy igen komplex beavatási szertartáson kell átesned. Ezért úgy gondolta a mamád, hogy rád tesz egy kötést, ami az ilaalin naptár szerinti huszonharmadik születésnapodon felold, mert úgyse tudtunk volna felavatni ebben a világban. És mivel most töltötted be nemrég a huszonhármat…

- A kötés feloldódott, a Király észrevett, és az a szép sor dominó, amit felállítottatok, ledőlni látszik. Igazam van? Előre tudtátok, hogy mi fog történi, és nem tettetek ellene semmit? Mindvégig dróton rángatatok, és most is azt akarjátok?!

- Nem, nem erről van szó! – próbálta menteni a menthetőt Sujin, sikertelenül. - Eleve nem számoltunk azzal, hogy a Király felbukkan itt. Azzal sem számoltunk, ha fel is bukkan, akkor túléli, mert hát elég sok lényt ő maga juttatott ide. A kötést tizenöt éves korodban raktuk rád, mert akkor kellett volna beavatni téged eredetileg, de minden hazajutási kísérletünk kudarcba fulladt. Most, hogy… – a lány a kezébe temette az arcát, és képtelen volt folytatni a mondatot.

- Lejött rólad a kötés. Ugye láttál furcsa dolgokat a tükrökben…

- Igen.

- Meg meg is nyitottad a főtükröt. Igazam van? – Jongdae kérdése hidegzuhanyként érte Chanyeolt. Legalább Baekhyun létét meg akarta tartani magának.

- Mi az a főtükör?

- Tudunk róla, Chanyeol – suttogta halkan Sujin.

- Esetleg azt nem tudjátok, hogy mikor megyek fürödni? Vagy ha barátnőm lenne, azt is kilesnétek?!

- A főtükröt nyitottad meg, tudtodon kívül, hogy ne tudnánk róla?! És az a tükör a hazajutásunk kulcsa is.

- Igen?! Akkor mondom, hogy már egy hete nem működik. Csak feketén áll ott.

- Micsoda? – Sujin teljesen lefagyott, Jongdae pedig mérgesen méregette Sujint.

Miután a lány rájött, hogy nem kellett volna rákérdeznie erre, próbálta fejrázással jelezni előbb Jongdaenak, majd Chanyeolnak, hogy ne folytassák ezt a témát, de elkésett vele.

- Jól hallottad. Baekhyun felszívódott belőle. De nem kell őt bemutatnom, mert gondolom, őt is ismeritek már.

- Baek… hyun? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Yixing, mint akit hirtelen felráztak. – Azt mondtad, Baekhyun?

- Igen… Ó, ne. Ne, ne. Ne mondd nekem…

- Az öcsém életben van? – Yixing szeme hatalmasra kerekedett, és úgy csillogott, mint a víz tükre.

- És téged keres... – Chanyeolnak leesett a tantusz, és kénytelen volt bevallani ezt is. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát.

- Igen? – a fiúnak lassacskán eleredt a könnye, ami patakként csorgott le a kipirosodott orcáján.