T I Z E N E | | G Y E D I K

Chanyeol reggel korán ébredt és nyűgösen, mivel egyáltalán nem fűlött a foga ahhoz, hogy újra munkába álljon, de nem volt mit tenni. Megint olyan sokáig bámulta az alvó Baekhyunt, hogy rohannia kellett a buszhoz. A mellkasa fel-alá járt a futás miatt, és imákat mondott el azért az egy szabad helyért, amit talált a buszon. Rendesen el is csodálkozott, mikor ismerőst vélt felfedezni a másik széken ülőben .

- Kyungsoo! Jó reggelt! – huppant le mellé Chanyeol egy hatalmas mosollyal az arcán.

- Helló! Csak nem a városba?

- De, munka, mint mindig.

- Hogy viseled? Mármint tudod…

- Ha dolgozom, elterelődik róla a figyelmem – mondta Chanyeol, de utána szomorúan lehajtotta a fejét - Nagyon hiányzik…

- Képzeld, a minap találkoztam egy öreggel, aki az utcánkban lakik, már ki tudja mióta, és olyanokat mesélt, hogy csak néztem – kezdett bele egy horror történetbe Kyungsoo, hogy elterelje a témát, és így el is telt az egész buszút. Chanyeolnak többször is megálljt kellett parancsolnia magának, hogy el ne járjon a szája Baekhyunról és a tükörről, de végtére is mindig sikerült neki visszafognia magát.

A napot a semmiből jött jókedvével vitte végig, és még a vendégek is kedvesek voltak vele. A tükörben szintén látszódott az a másik kávézó, de most fordítva volt a helyzet: az volt üres, és az övé volt tele. Ezen is büszkén elmosolyodott, és dolgozott tovább, mintha mit sem látott volna.

Fáradtan ért haza, pár zacskóval a kezében, amit a főnöke tukmált rá, hogy csinálja meg a benne lévő szalvétahalmazt holnapra, mert vendégeket várnak. Az első dolog, ami feltűnt neki, az a hatalmas csend volt. Amióta Baekhyun és Minseok mondhatni tükörtársalgó barátai lettek Chanyeolnak, mindig volt valami alapzaj a házban, de most még a légy zümmögését is lehetett hallani. Épp köszönni akart Baekhyunéknak, mikor észrevette a tükörből áradó félelmetes sötétséget. Azonnal kiestek a kezéből a szatyrok, és odarohant a falnak támasztott tárgyhoz.

- Ne… ne, ne, ne, ne. Mi a franc ez?! Baekyhun? Hallasz? Minseok?! Baekhyun?! Valaki! Nem, ez nem lehet… ­– csapkodta a tenyerével a tükröt.

- Oké, nyugodjunk le, semmi baj – majd becsukta a szemét, és koncentrált.

Hátha bejön az, mint a múltkor, hogy tud valamit csinálni a tükörrel, ha már ő a tükörőrző vagy mifene. De akármennyire is szorította össze a szemét és tette újra meg újra a tenyerét a tükör lapjára, akárhányszor csapta azt meg dühösen, nem történt az égvilágon semmi. Úgy érezte, hogy ez a hirtelen jött sötétség rajta nevet, és elvette tőle azt is, ami még az övé volt: azt a két embert, aki megértette, és még az örömét is. Elfogta a semmiből jött dühroham, és csak egy kicsi választotta el attól, hogy ripityára törje a tükröt.

Fél óra múlva, mikor a feje már belefájdult a tükörhöz való folyamatos ütögetésbe, lassan felemelte a fejét, és összeszaladtak a homlokán a ráncok. Olyan sebességgel állt fel, és rohant bezárni gyorsan az ajtót, lehúzni a redőnyöket és felkapcsolni a lámpát, hogy ha valaki figyelte volna, biztosan gyanúsnak vélte volna a fiút. Amint Chanyeol úgy érezte, hogy kizárta a világot, megállt az előtt a szoba előtt, kezében az azt nyitó kulccsal. Vett egy nagy levegőt. Nem véletlenül tűnt el Baekhyun hirtelen a tükörből. A válasz itt lehet az orra előtt, csak bátornak kell lennie. Nem kellett volna ilyen sokat várnia ezzel. Nagyon remélte, hogy amit ott talál benn, az visszahozhatja a tükrön túli barátait újra.

Bedugta a kulcsot, elfordította azt kétszer, és kattant a zár, és az ajtó nyikorogva nyílt ki Chanyeol előtt. Csak most lett figyelmes a fiú arra, hogy a kezeit eddig mindvégig görcsösen ökölbe szorította. Most lazított rajtuk. Belépett hát a titkos szobába, és felkapcsolta a villanyt, hiszen erősen estére járt már. A legelső dolog, amin megakadt a szeme, az a vérfolt volt, ami még azóta is mélyvörösen beleivódva jelezte az ott történt tragédiát. De most nem ért rá ezzel foglalkozni, túl kellett tennie magát rajta. Megint vett egy mély levegőt, elsuttogott egy bátorítást magának, és munkához látott.

Végignézte a falakon lévő képeket, azok hátulját, melyeken furcsábbnál furcsább nevek álltak: London, Párizs, Tokió, Szöul, New York, és furcsábbnál furcsább helyek, épületek kavalkádjával találta szemben magát. De egyik képen se volt titkos üzenet. Megnézte a szekrények hátulját, a fiókokat, azoknak a hátulját. Ruhák, tárgyak, üvegcsék, kendők. Csupa szokásos holmi.

Ahogy rázta ki a ruhákat, az egyik csipke fejfedőből kihullott egy kép. Chanyeol majdnem rálépett izgalmában, majd csodálkozva vette fel. A jobb felső csücske hiányzott, mintha kitépték volna valahonnan. Ez ismerős volt neki. Kiment pár percre a szobából, és a nappali egyik könyvespolcához sietett. Bogarászta a könyveket, de sehol sem találta azt, amit keresett. A családi albumuk eltűnt.

- Hova a francba tűnhetett el? Még a múltkor itt volt! Ezt nem hiszem el!

Pár perces kutatás után sem lett meg az album. Csodálkozott, hogy hova lett hirtelen, mert egyáltalán nem törtek be hozzájuk még, akkor mégis hova tűnhetett el?! Biztos elvitte a nagyija valamelyik szomszédhoz, és ottfelejtette. Holnap utánakérdez. Miközben visszament a szobába, kezébe vette a képet, amit talált, hogy tüzetesebben megvizsgálja.

A kép a családi albumukból volt való, mert emlékezett a helyére, de magukat a hiányzó képeket – mert volt még egy – sosem látta igazán. Ezen a szülei voltak rajta, ő az anyukája karjában mosolygott és nyúlt a kamera felé. Volt még egy, számára eddig ismeretlen személy is a képen, egy lány, aki félszegen állt szülei mellett. A mamája sok képet mutatott a szüleiről, még fiatalkorukból, így őket felismerte, de ezt a lányt még soha sem látta, egyik képen sem. Megfordította azt, és elolvasta a hátuljára írt szöveget.

Mr. Park, Mrs. Park, fiuk, Chanyeol és dadusa, Subin Készült 1…….. Park rezidencia

Az évszámot nem tudta kiolvasni, mert el volt mosódva. A név, amin megakadt a szeme, az a lány neve volt. Jobban megnézte, de akárhogy is próbálkozott, nem emlékezett az arcára. Viszont ha ott az áll, hogy a dadusa volt, akkor anno neki kellett kimentenie a kiskori énjét a tűzből. De ha ő mentette ki, és Baekhyun elmondása szerint ő egy másik világban van, akkor a dadusának is itt kell lennie. De akkor hogyhogy nem találkoztak egyszer sem az elmúlt tizenkilenc év alatt? Akárhogy is gondolkozott, nem jutott megoldásra, úgyhogy zsebre tette a képet, és folytatta a kutatást.

Azokat a ruhákat, amiket átnézett, szépen visszahajtogatta régi helyükre. Továbbra is kirázta őket, de nem pottyant ki semmi sem ezután. Megkopogtatta a parkettát mindenhol, és amint ott kúszott a földön, hol négykézláb, hol már hason, az egyik szekrény alatt, nagyon benn a falnál, észrevett egy apró papírgalacsint. Azonnal felcsillant a szeme, és próbált benyúlni érte, de sehogy sem érte el. Szitkozódva felállt, és hozott egy partvist, hogy azzal piszkálja ki onnan.

Ahogy egyre csak nyúlt érte befelé, mintha az egész partvis nyelét benyelte volna a szekrény alja, és mintha nem csak húsz centiméterre lett volna a fal, hanem több mint két méterre. Már szitkozódott, és a mamáját is hívta segítségül, mikor a távolság végre megadta magát, és hirtelen könnyűszerrel ki tudta pöckölni a szekrény alól a papírgömböt. Chanyeol nézett egy pár másodpercig, hogy most mégis mi történt, de erre sem tudva a választ, felállt és felvette a papírt.

Abban a percben semmi sem érdekelte, se a kupi, ami körülötte volt, sem a feketévé vált tükör, csakis ez a kis darab galacsin. A szíve lassan már a torkában dobogott. Igaza volt Baekhyunnak, tényleg itt volt végig a válasz az orra előtt, de ő gyermeteg félelemtől vezérelve, nem mert ide bejönni. Remegő kézzel bontotta ki a papírt, ami egy megsárgult lap volt. Láthatóan kitépték valahonnan, hogy írni tudjanak rá, és az egyik széle véresnek tűnt. A kézírás nagyon szálkás volt, de Chanyeol azonnal felismerte benne mamája írását. Biztosan sietve kellett neki írnia. De ha valóban betegség miatt érte a halál, akkor miért kellett sietnie? És miért egy szoba egyik eldugott sarkában kellett megtalálnia ezt a levelet egy szekrény alatt? Valami nagyon nem volt rendjén. Chanyeol elkezdte olvasni a levelet, és ahogy haladt egyre lentebb, nem tudott megálljt parancsolni könnyeinek. A levél végeztével zokogva borult a földre, és térdére támaszkodva sírt csendesen.

„Kedves Chanyeol!

Sannálom, hogy így keellett elválnunk egymástól és, hogy bbízzony elköszönni seem tudtam tőled. Váratlannul törtekk rám, én iis figyelmetlen voltam. Bbiztosan reeneteg kérdésed van, amikre válaszokat várnál, de sajjnoos én már nnem seggídhettek. Ha már ézeket a szorokat olvasud, én már jjavában nem iis élek. Gonnozt szorgosan a kkertet és dolgozz becsöletesen! Semmi vaj nem érheet, ha folytatod a régi utadat! Nagyi mindig veled lesssz és figyel madd fentről! Nagyon büszke vagyok reád és a szüleid is azok lennének!

Vigyázz magadra és szeretlek!

Nagyi”

Mikor kicsit lenyugodott, újra és újra elolvasta a levelet. Felfogni sem tudta az értelmét, csak a végét, hogy nagyon szereti őt a nagymamája, és hogy büszke rá. Büszke őrá, aki nem tudta megmenteni. A könnyei elapadtak, megtörölte az arcát, és zsebre vágta a levelet, a kép mellé. Még másfél órán át kutatott, már amennyire engedte az ereje, de nem talált már mást. Éjfélre járhatott az idő, mikor végre visszatett mindent, és újra kulcsra zárta az ajtót. Megint elővette a levelet, és elolvasta azt. Váratlanul törtek a mamájára, és ő is figyelmetlen volt? Ez egyértelműen arra utal, hogy az orvos hazudott a halottas házban.

– Mégis mi a jó édes folyik itt?

Aztán beugrott neki az, amit mondott neki a doktor még a mamája halálának körülményeiről. Gyorsan keresni kezdte a hivatalos papírokat, amiket ő is megkapott.

– Zárójelentés… zárójelentés… hol a francban vagy… Á! Megvagy! Halál beállta: reggel 9:00. De hát az nem lehet… – annyira gyorsan kapott a mobilja után, ami a nappali kisasztalán hevert, hogy be is ütötte a kislábujját annak sarkába. – Hogy az a magasságos… Áh… Itt van. Utolsó hívás: 10:00. Most vagy Nagyi szellemével beszéltem, vagy… az orvos hazudott… – suttogta el, s nézett fel jelentőségteljesen a fekete tükörre, mikor rá kellett döbbennie, hogy onnan senki sem néz vissza.

- A francba, Baekhyun, hol vagy ilyenkor?! – dobta neki a papírokat hirtelen a tükörnek, ami még ezután is sötéten meredt vissza rá.

Egy óra múlva még mindig azon kattogott az agya, hogy mégis mennyi volt eddig hazugság, és mi lehet a valóság, de nem kapott senkitől és semmitől sem választ. Azt már leszűrte, hogy a doki nem volt szavahihető. De mégis miért hazudna ilyenről? Talán ő csinálta? Vagy bűntárs? Vissza kell mennie a halottas házba, és utánajárnia ennek. Ránézett az órájára és látta, hogy lassan hajnali négyre járt az idő, és neki reggel mennie kellett dolgozni, úgyhogy elpakolt mindent, kétszer leellenőrizte, hogy zárva van-e minden ajtó, és elment lefeküdni. Utoljára megnézte a tükröt, és elolvasta a levelet még egyszer, mindhiába.

***

 

Eltelt egy nap, három nap, egy egész hét, de a tükör nem adott alább a feketeségéből, és Chanyeol úgy el lett havazva munkával, hogy kutakodni sem maradt ideje, a pénz pedig kellett. Már másnap megkérdezte a szomszédokat, hogy tudnak-e valamit a családi albumukról, de azok még életükben sem látták azt, úgyhogy nem lett meg.

Egyik nap arra jött haza, hogy a postaládában egy levél hevert, rajta csakis a neve gyönyörű kézírással. Se hozzáírt levél, se feladó, csak majd egy hónapra elegendő pénz, ami fedezi a ház költségeit. Többször körbe is nézett, megkérdezte a kedves szomszéd néniket, hogy láttak-e valakit arra, de senki nem tudott semmit a titkos támogatóról. Chanyeol nagyon nagy gyanakvással átnézte az összes pénzt, és eltette. Majd akkor használja, ha nagyon szüksége lesz rá, ki tudja, ki küldte ezt neki.

  Az első teljes munkaidős hetén végig egész napos volt, így minden reggel együtt ment be a városba, és furcsa mód, jött is haza Kyungsoo-val. Jelenleg ő volt az egyetlen, akivel beszélhetett, mert bár Jongdae-t próbálta hívni telefonon, de az folyton csak kicsengett, senki nem vette fel. Így hát beérte azzal, aki a közelében volt, és jó barátok lettek a kissé titokzatos fiúval. Ennek ellenére Chanyeol bőszen hagyott üzenetet Baekhyunnak is. Minden eltelt nap után írt egy apró üzenetet az eltűnt fiúnak, hogy Chanyeol maga mit csinált, mire jött rá, és hogy jó lenne, ha Baekhyun már megmutatná a formás kis valagát. A tükör feketesége lassacskán kezdett eltűnni a ráírt cetlik halmaza alatt. A kérlelő szavak és Chanyeol mindennapos próbálkozásai ellenére sem változott a helyzet, Baekhyunt és Minseokot mintha a föld nyelte volna el.

  Egyik nap, mikor csak délutánra kellett bemennie dolgozni, a tévé mellett olvasgatott egy könyvet, mikor egyszer csak csengettek. Kétszer berregett, mire a fiú hajlandó volt felállni a kényelmes helyéről. Egyáltalán nem számított vendégre, főleg azért nem, mert fél óra múlva indulnia kellett dolgozni. Gyorsan kicsúszkált a bejárati ajtóhoz, majd a kulcs elfordítása után ajtót is nyitott.

- Ó, szia, Kyungsoo!

- Szia! Ez a postaládádban volt, gondoltam behozom.

- Köszönöm – nézett rá a magasabbik a borítékra, miközben átvette. Ugyanaz a pénzes boríték, mint a múlt héten. Semmi más nem állt rajta, csakis a neve gyönyörű kézírással. Már a múltkor is próbálta összevetni azzal a cetlivel, amit a kávézóban kapott még anno, de nem egyezett a kettő.

- Titkos hódoló?

- Ja, ez? Dehogy. Valószínűleg csak egy kedves pártfogó. Nem tudom, ki lehet, de már szerelmes vagyok belé, mert pénzzel támogat. Biztos a mama egyik ismerőse, csak nem tudom a nevét. Gyere be nyugodtan! Még van időm munkáig.

- Jaj, nem. Most nem, csak azért szerettem volna szólni, hogy szereztem egy jó kis ütős piát, megkóstolhatnánk együtt valamikor.

- Á, köszönöm szépen a meghívást! Mindig beszerzel valami furát, és sose tudom honnan. Te vagy a megtestesült rejtély!

- Az már igaz! – nevettek össze a kisebbik fiúval.

- Akkor valamelyik nap nem jössz át és hozod azt is? Plusz mozizhatunk is egyet iszogatás közben?

- Pont ezt akartam tőled is kérdezni, hogy te nem jössz-e át. Egy rugóra jár az agyunk! Ja, meg anya csinált új sütit, és küldött belőle, majd megehetnénk azt is, mert arra egyedül kevés vagyok. De főként az a rettenet vár ránk – nézett jelentőségteljesen Kyungsoo, és Chanyeol tudta, hogy biztos nem lesz limonádé az a cucc.

- Ha nem mennék munkába, már most átmennék.

- Akkor nem is tartalak fel tovább, jó munkát! Holnap esetleg ráérsz?

- Aha!

- Akkor holnap! – mosolyodott el Kyungsoo, és integetve elindult a kapu felé. Chanyeol pedig visszaintegetett, majd becsukta az ajtót.

Mekkora szerencséje volt Kyungsooval, hogy ő legalább beszélt vele, és még kedves is volt. Chanyeol megnézte az óráját, és akkor vette észre, hogy már rég elmúlt fél egy, és a busza perceken belül indul be a városba. Hanyatt-homlok elkezdett pakolni, felvette a munkaruháját, bedobált mindent a táskájába, és már fordult is a kulcs az ajtóban.

Amikor a fiú leszállt a buszról, és épp át akart kelni a zebrán, majdnem belebukott egy biciklisbe, akit azonnal el is küldött volna melegebb éghajlatra, ha meg nem látja, hogy ki az.

- Te jó ég! Chanyeol! Jézus, de rég láttalak! – szállt le a bicikliről Jongdae, majd mikor arrébb mentek a járdára, erősen megölelte a magasabbat.

- Én is téged, Jongdae! Neked mégis minek telefon? – szabadította ki magát Chanyeol.

- Ó, hát az úgy volt... Komolyan mondom, ez nem véletlen, hogy találkozunk. Már mióta fel akartalak hívni, csak gondoltam…

- Igen? És láttad azt is, hogy hányszor hívtalak? De mindegy most már, legalább egyben vagy.

- Ja… egyben… – húzta el egy kissé a száját Jongdae.

- Szívesen beszélnék most veled, de sajnos így is késésben vagyok a munkából.

- Ó, még mindig a kávézó? Jól van, jó ezt hallani, hogy akkor ezek szerint minden rendben van. Figyu, a hétvégén, vagyis három nap múlva, Chanyeol, behajtom rajtad az ígéretedet. Emlékszel még? – kérdezte Jongdae halkan és fenyegetően.

Chanyeolnak derengett valami „elviszlek valahova, hogy kiszakítsalak” dolog, de nem volt biztos benne, hogy azt álmodta, vagy tényleg megtörtént, és valóban tartozik Jongdae-nek eggyel.

- Ja, aha. Tisztán.

- Rendben, halvány gőzöd sincs róla. Sebaj, akkor most hétvégén találkozzunk kinn az erdő szélén lévő buszmegállóban. Elviszlek túrázni!

- De nincs túracuccom… Jó, jó, semmi kifogás. Összeszedek valamit.

- Na, ugye! Rád fér egy kis fejkiszellőztetés. Ereszd ki a gőzt! – Könnyű azt mondani… – Akkor szombaton reggel nyolckor ott, rendben? Ja és két napra készíts cuccot, mert egyet ott éjszakázunk, hogy izgibb legyen. Visszautasíthatatlan ajánlat. Ha nem jössz, tudom, hol laksz! Azt hiszem…

- A mamám házába költöztem, nem hiszem, hogy tudod – mondta Chanyeol hadarva, és lopva az órájára nézett. Késésben volt.

- Nem baj, megtalállak! Jongdae mindent ki tud deríteni! És még egy: egyedül gyere, ha lehet. Legyen ez a mi napunk, oké?

- Oké, fogtam. Ott leszek! De most megyek, mert elkések!

- Rendben, szevasz! – azzal Jongdae, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tekert.

Chanyeol hitetlenkedve rázta meg a fejét, hogy már mióta kereste barátját telefonon, de az sose vette fel, ma pedig hirtelen találkoznak. Véletlenek nincsenek.

  A járda mellett, ahol Chanyeol és Jongdae megálltak, volt egy kisebb park. Az egyik fa alatt volt egy félreeső pad, amin egy világosbarna hajú, langaléta fiú ült, keresztbetett lábakkal. Sóhajtott egy nagyot, majd ugyanazzal a semleges, sőt kissé flegma tekintetével, utoljára végigvezette szemeit az emberseregleten, majd ciccentett egy alig hallhatót, hogy kifejezze nemtetszését. Az eddig zsebre dugott kezét előhúzta, amiben egy mobilt markolt, bepötyögött pár számot, majd lassan, mint aki a háta közepére kívánja az egészet, füléhez emelte a készüléket. Kicsöngött. Már nem jó jel.

- Szombaton túrázni mennek a Nagy Erdőbe. Kövessem még, vagy szóljak Kai-nak is?

- Csak kövesd! Ha bármi furcsát csinál, szólj!

- Az Erdőbe is menjek? Mert ott gondok lesznek, uram.

- Ezt kérdezni kell?! Ha pedig be vagy tojva, vidd Kai-t is, meg még párat!

- Igenis – azzal kinyomta a telefont. Nem tudta eltitkolni, hogy annak ellenére, milyen hidegvérrel beszélt a felettesével, végig azon járt az agya, hogy csak ezt ússza meg szárazon. Végtelenül félt a főnökétől, de ezt nem mutathatta ki, mert azzal csak gyengébbnek tűnt volna, azt pedig nem engedhette meg magának. És még hogy ő legyen betojva. Ő volt A Sehun, nem pedig a Gyáva Sehun. Felállt, és alaposan körbenézett. A fejébe húzta a sapkáját, mert Chanyeol simán kiszúrhatta volna a halottas házból, és szépen elindult a srác kávézójába.

  Chanyeol egy percre leülhetett a székre, miközben csak pár vendég lézengett a kávézóban. Volt egy sötét sapkás fazon a sarokban, de úgy tett, mintha észre sem vette volna, és végezte a dolgát. Viszont alig várta, hogy elmenjen, mert erősen frusztrálta az ott léte. Most hátul ült, és éppen egy sütit majszolt, miközben elővette megint mamája levelét a zsebéből. Ahogy elkezdte olvasni, azonnal vissza is kellett tennie, mert a főnök hátrajött hozzá mérgesen.

- Fiam, az istenért, mi van ma veled? Írni sem tudsz?! Mondtam már, az frappuccino, nem crappuccino. Most az elírásod miatt mást adtam a vendégnek. Legközelebb figyelj oda! – majd ki is viharzott.

Chanyeol csak vágta utána a grimaszokat, de aztán, mint akibe belecsapott a villám, húzta elő újra mamája levelét. Sajnos nem maradt ideje jobban átfutni azt, mert a főnöke már hívta is ki, úgyhogy alig várta, hogy végre hazaérjen.

  Majdnem este nyolcra esett haza, mert a vendégek megszaporodtak hirtelen, és a buszon sem tudta elővenni a levelet, mert furcsa mód megint ott volt Kyungsoo. Mikor egyszer megkérdezte a fiút, hogy mégis hogy jöhetnek mindig együtt haza, a fiú csak azt válaszolta, biztos csak véletlen. Amelyek pedig nincsenek, gondolta mindig Chanyeol.

  Ahogy kinyitotta és bezárta az ajtót, besötétített mindent, leellenőrizte az ajtókat, és elvonult a szobájába. Azonnal elővette a papírt egy ceruzával, és majdnem örömkönnyekben tört ki.

– Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe?! – majd elkezdett betűket bekarikázni.

Régen, mikor még kisfiú volt, mindig elírta a szavakat, amiket a mamája tanított neki. Végül kitaláltak egy titkosírást, amiről csak ők tudhattak, hogy amelyik szót elírja az illető, akkor az a betű, ami nem kellene oda, vagy máshogy van írva, egy titkos üzenet egyik betűje. Ez akkor még nagyon vicces volt, és elég sokat is játszottak vele, viszont pont ezért olyan borzalmas lett Chanyeol írása, hogy a mamájának be kellett tiltatnia a játékot, hogy megtanítsa az unokáját helyesen írni, és így elveszett a játék. Chanyeol mamájának helyesírása tökéletes volt, nem is értette, hogy mégis hogy nem vette észre ezt hamarabb. Lehet csak a gyors írásnak tudta be, de ez akkor is… most már tisztán látta, hogy ez titkos üzenet.

  Az első szó, ami el lett írva a „sannálom” volt, vagyis onnan kell egy N. Aztán a „keellett” vagyis E, majd a „bbízzony”-ból három betű is, a B, Í, és a Z. Ezt így végigvitte, egészen a levél végéig. Amikor végzett és tisztázásként kiírta a bekarikázott betűket, szabályosan elsápadt.

„Ne bízz senkiben. Jongdae-t és Sujint kövesd!”

Hirtelen azt se tudta, mit csináljon. Egyrészt azonnal fel akarta hívni Jongdae-t, mert ezek szerint ő is benne volt abban a valamiben, ami körülötte folyt. De ezzel egy időben elkezdett kételkedni is, hogy ez a levél biztos, hogy a mamájától van-e. A tükrök, az emberek, akiket lát és nem lát, a nem létező helyek, a hazugságok, amikkel ki tudja, mióta tömhetik a fejét, hirtelen már azt is megkérdőjeleztetik vele, hogy biztosan a mamája hagyta-e ezt neki hátra?

- Baekhyun… miért nem vagy itt, mikor kellenél?!

Újra kiment a tükörhöz, újra megpróbálta feléleszteni, de újra nem történt semmi. Aznap éjjel nem aludt egy szemhunyásnyit sem.

  Másnap sajnos nem jött össze a találkozó Kyungsoo-val, mert valaki beteg lett a kávézóban, és neki kellett helyettesítenie egész héten. Vagyis ezt hazudta a barátjának, mert nem tehetett mást. Rengetegszer leellenőrizte az éjszaka folyamán mamája kézírását, és nem volt kétség afelől, hogy ezt tényleg ő írta. Ennek értelmében követnie kellett a parancsot, miszerint ne bízzon senkiben. Jongdae is tiszta sor volt, már csak azt a Sujint, vagy kit nem tudta hova tenni. Hétvégére szabadságot vett ki, mert mindenképpen találkozni akart Jongdae-val, aki már megint nem vette fel a telefonját.

Szombat reggel mielőtt elindult volna, ledobta magát a nappali közepén lévő kisasztalhoz, hogy Baekhyunnak üzenetet hagyjon. Elkezdte írni az egész dolgot, hogy miért megy el, meg mi a baj, és hogy mire jött rá, de hirtelen abbahagyta. Összegyűrte a papírdarabot, és elhajította az egyik sarokba. Felállt, és már indult is volna kifelé, mikor a lába megálljt parancsolt neki. Most újra a megsértődött stádiumban volt, hogy Baekhyun még mindig nem tűnt fel a tükörben, és mondhatni jobban örült annak, hogy Jongdae volt a levélbe írva, és nem Baekhyun. Megborzolta a haját, és dühösen letépett magának még egy lapot, ráfirkálta az üzenetet, felragasztotta a tükörre, majd letakarta azt egy nagy lepedővel és elindult szitkozódások közepette, hogy erre mégis miért volt szükség, meg hogy Baekhyun igazán megbecsülhetné Chanyeolt. A cetlin ez állt:

Baekhyun! Nem tudom, már megint merre jársz, de Jongdae elhívott túrázni a Nagy Erdőbe. Vasárnap este érek haza. Ha addig jönnél, akkor mondom, hogy ne aggódj, lesz nálam tükör, hátha tudom használni és kellenék. Igen, azt mondtad ne legyen, de tudod, nem érdekel! Néha te is csinálhatnád azt, amit én. Chanyeol

Mikor épp nyitotta volna ki az ajtót, valaki kopogott rajta. Ijedtében még ugrott is egy kicsit hátra. Kinyitotta az ajtót, és ott állt Jongdae, tőle kicsit hátrébb pedig egy lány, akinek az arca ismerősnek tűnt.

- Mondtam, hogy kiderítem, hol laksz!

- De ezt mégis hogyan?

- Jó vagyok, Chanyeol, legyen ennyi elég. Ja, és ha nem baj, hoztam egy vendéget is – azzal cinkosan Chanyeolra kacsintott. – Sujin, Chanyeol. Chanyeol, Sujin.

Chanyeol a név hallatára teljesen letaglózott, és nagyra kerekedtek a szemei.

- Valami baj van? – szólt rá a lány.

- Ööö… nem, dehogyis. Szia! De miért jöttetek ide? – zárta be a lakást a fiú, és közben majd szétvetette az öröm, hogy talán valami hasznos is fog vele történni, és végre jó nyomon lesz.

- Hát a mobilom tropa lett, elveszett a számod, így muszáj voltam kideríteni, hogy hol laksz, mert változott a terv. Szóval inkább idejöttünk, hogy ne kelljen annyit kerülnünk, mert másik útirányon megyünk túrázni. Az sokkal szebb lesz, hidd el!

- Hát rendben. Akkor mehetünk is.

Azzal a hármas csapat, Chanyeol Jongdae karja alatt bukdácsolva, Sujin pedig tőlük kicsit távolabb, elindult túrázni.