K I L E N | | C E D I K

A nap már lemenőben volt, és a semmiből jött komor felhőkből vízcseppek kezdtek aláhullni a gyanútlan utcabeliekre. A rendőrőrsön nem volt tolongás, pár rendőr szállingózott csak a bejárat és a rendőrségi parkoló között. Az eső eleredtével, aki volt is a járdán, sietősebbre vette lépteit és lázasan búvóhelyet keresett magának. Chanyeol mit sem törődve a rá hulló, egyre szaporább esővel, csak baktatott az úton buszmegállót keresve. Nem érdekelte, hogyan jut haza. Haza? Hova haza? Most az albérletbe menjen vagy a nagyi házába? Mi lesz az albérlettel? Az egyetemmel? A temetéssel, a kórházzal… a kórház! Az első biztos pont, az első cél, amit tisztán látott maga előtt, az az volt, hogy el kell mennie a kórházba, és megkeresnie a mamája holttestét. Beállt a buszmegálló fedett része alá, és tárcsázta is a számot, amit a mentősöktől kapott. Azonnal kicsengett, és meg is adták nekik az adatokat, hogy hova menjen.

A halottasház nem volt egy barátságos helyen, de legalább könnyen megközelíthető volt. A városi kórháztól nem messze volt egy különálló épület, ami külön vaskerítéssel és beléptető kapuval volt ellátva. Chanyeol már vacogott a hidegtől, de még mindig nem tudta érdekelni, hogy teljesen elázott. A kapuőr megszánta őt, és adott neki egy esernyőt, miközben elirányította a megfelelő épülethez. A második háztömb alagsorába kellett lemennie, ahol találkozott egy kedves nővérrel és a boncmesterrel is.

- Fiam, én csak annyit tudok neked mondani, amennyit leírtam az orvosi jelentésbe is. Mennyire legyek részletes?

- Kérem, doktor úr, megtisztelne, ha mindent elmondana, amit kiderített.

- Rendben, ahogy óhajtja – horgasztotta le a fejét az orvos. - A nagymamája súlyos tüdőgyulladásban szenvedett, és a halált tuberkolózis által kiváltott vérhányás okozta. A halál beállta előtt erősen köhögött, ami nem hagyott alább, majd végül annyi vér került a tüdejébe, hogy összeesett. Ezért is találhatta meg úgy, ahogy. A halál beállta körülbelül reggel kilenc óra. Ennyit tudtam meg.

- De ha… – Chanyeol érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, s a tenyerét rá kellett szorítania a szájára.

- Ha valóban ilyen betegsége volt, akkor miért nem szólt erről? Egyáltalán nem látszott rajta, hogy beteg lenne… – csuklott el a hangja.

- Ennek a betegségnek a tünetei nagyon sokáig észrevétlenek, lappanganak a betegben. Ha nincs kezelve, akár napok alatt is olyannyira romolhat a beteg állapota, hogy az végzetes lehet. Megnéztem a nyilvántartásunkat, és nem lett diagnosztizálva, sem kezelve a nagymamája ilyesfajta betegséggel. Véleményem szerint nem törődött az enyhe köhögésekkel, vagy egyszer nagyon megfázhatott, és azt is csak egyszerű meghűlésnek vehette. Sajnálom, őszinte részvétem!

- Köszönöm! Még egyszer… megnézhetem őt?

- Persze, természetesen – azzal a boncmester beengedte a kamrába, kihúzta a megfelelő, ezüstszínű asztalt, amin feküdt Chanyeol nagymamája. Az orvos biccentett a nővérnek, hogy most jobb, ha egyedül hagyják a gyászolót, és kimentek a szobából.

Chanyeol csak nézett meredten nagymamája immáron kihűlt testére, és próbálta visszatartani a könnyeit, de azok nem engedtek akaratának. Összekulcsolta karjait mellkasa előtt, és halkan elkezdett zokogni.

- Miért hagytál el… miért hagytál itt te is… – a hangja elcsuklott, de több szó nem is hagyta el a száját. Csendben állt a tálca mellett, és csak fásultan, pirosra duzzadt szemekkel bambult.

A mamája, mint mindig, most is békés volt. Korához képest nagyon is jól tartotta magát, és mindig égett keze alatt a munka. Azok a ráncos kezek, melyek most ott hevertek fehéren, egykoron Chanyeol kócos fejét simogatták. Igaz, hogy már három éve külön élt tőle, mondván, hogy a saját talpára szeretne állni, vagyis egy szintig már megszokta a nagyi hiányát, de ez más hiány lesz. Már nincs többé az a biztonság, hogy nagyi otthon várja, bármikor felhívhatja, bármit kérdezhet, nagyi mindig tudja a választ. Pont most lett volna szüksége rá. Pont most. Miért költözött el onnan? Miért akart nagyfiú lenni? Miért mondta azt neki, hogy ő már egymaga akar lenni és miért gondolta magában, hogy már csak nyűg a nyakán nagyi Miért miért miért? Ha nem megy el, ha nem csak magára gondol, akkor még sokkal több boldog napot élhetett volna meg a mamája. Ha mindig vele van, otthon, akkor megakadályozhatta volna a betegségét. Időben kihívhatta volna a mentőket. Időben ott lett volna mellette. De ő ehelyett csak a tanulással, a munkájával, azzal a hülye sráccal a tükörben, csak ezzel foglalkozott. Egyszer sem jutott eszébe a nagymamája. Annyi dolgot szeretett volna még vele közösen csinálni. Segíteni a kertben, sütni a sütiket, kártyázni önfeledten sokáig a nyári estéken, és kortyolni azt az isteni teát a havas teleken…

- Elnézést, uram, de lassan letelik a látogatási idő – szólt be a szobába egy fiatal, magas, világosbarna hajú fiú, megszakítva Chanyeolt a gondolatmenetében.

- Persze… igen… megyek. Köszönöm, hogy szólt, csak… nehéz… elköszönni.

- Megértem. És részvétem – a fiú meghajolt, és kiment a szobából.

Chanyeol még egy utolsó csókot lehelt nagymamája homlokára, és elsuttogott neki egy imát. Sajnálom. Hiányozni fogsz.

A földszintre érve megérezte a zsebében azt a cetlit, amit az a furcsa idegen, Kyungsoo adott neki, rajta egy temetkezési vállalkozó nevével és elérhetőségével. A telefon kicsöngött, és azonnal fel is vette valaki. Chanyeol elmagyarázta a helyzetet, árajánlatot kért, és egyeztette a temetés időpontját. Az ügyintéző nagyon készséges volt, és mindent elmagyarázott Chanyeolnak, ami szükséges ilyenkor. Az egyetlen kérdés, ami még nyitva maradt, hogy hamvasztás legyen vagy temetés. De ezt még nem döntötte el.

  Már délután hat óra felé járt az idő, mikor arra eszmélt fel, hogy hazaért a nagyi házához, és a környéken feltűnően nagy volt a csend, már az eső is elállt. Érezni lehetett a levegőben a nemrég történt borzalom súlyát. Chanyeol tüsszentett egy hatalmasat, ami kettévágta ezt az idillt. Észre sem vette, hogy csurom víz, teljesen át van fázva, és vacog a hidegtől. Innia kell egy teát. A nagyi majd csinál… igen, az Övé a legfinomabb ilyenkor. A gondolatra újra könnybe lábadt a szeme, egy könnycsepp csorgott végig arcán, s veszett el a gyászoló csendben.

Belépett a házba, majd gondosan bezárta az ajtót. Nem is törődve a földön heverő tükörszilánkokkal, keresztülment rajtuk. Megállt az előtt a szoba előtt. A vér még mindig ott volt, beleivódva a szőnyegbe. Egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy belépjen. Már indult is tovább, mikor meghallotta a saját nevét.

- Chanyeol? Chanyeol, te vagy az? – Ki lehet az, ki tudja még a nevét?

Belépett a szobába, és szembetalálta magát Baekhyunnal, aki egy dobozokkal körbevett, hosszú teremben álldogált azzal a másik fiúval együtt.

- Ó. – Nem. Nem Mama vagy. Csak Baekhyun.

- Jól vagy? Mi történt? Mondtak valamit a rendőrségen? – záporoztak Baekhyun kérdései.

- Szerintem nem kéne így lerohannod, Baekhyun.

- Nem vagyok jól, Baekhyun. Beszélhetnénk kicsit később? Ha már jobban leszek? – Ami soha sem fog már megtörténni?

- Persze… persze – mondta kissé csalódottan a fiú. – De ha bármire szükséged van, itt vagyok. Itt vagyunk. Bármit elmondhatsz nekünk. Bármikor, akármikor. Érted, Chanyeol? Ilyenkor ki kell be…

- Baekhyun, befognád egy kicsit a szádat?! – csattant fel Chanyeol. – A nagymamám… a mamám… nagyi… nincs többé…

Chanyeolnak összerogytak a térdei, és a padlóra zuhant. Annyi könnyet hullajtott már ma. Azt hitte, minden ereje kiveszett, de most mintha teljesen visszanyerte volna azt, kitört belőle a sírógörcs. Fejét a nagytükörnek támasztva csak sírt és sírt, a zokogás csak úgy rázta egész lényét. Baekhyun szintén letérdelt hozzá a másik oldalt, és ő is a tükörhöz tette a fejét, pont úgy, hogy a homlokuk összeérjen. Próbálta vigasztalni, csitítgatni halkan, lassan, kedvesen. Minseok megszeppenve állt és nézte az idillt, ami számára már olyan intim volt, hogy jobbnak látta inkább arrébb menni onnan. Gyorsan elmormogott Baekhyunnak egy „addig én széjjelnézek itt”-et, és elment bóklászni a dobozok között.

Egy fél órával később, mikorra sikerült Baekhyunnak egy kicsit is lenyugtatnia Chanyeolt, szépen rávette, hogy vigye ki a szobából a tükröt, és tegye kényelmesebb helyre, mert ide nem zárkózhat be. Chanyeol kábultan egyetértett, és ellenkezni sem volt ereje. Összeszedte az összes lélekjelenlétét és kivitte a szobából a mázsásnak tűnő tükröt, majd szépen letette két szekrény közé, ahova épp bepasszolt. Baekhyun javaslatára odahúzott egy fotelt, meg hozott egy takarót, és éppen vackolta volna be magát, mikor Baekhyun hirtelen felkiáltott.

- Te jó ég! Neked vérzik a lábad! Chanyeol!

- Mi? – majd az újabb utasításra, amit agya épp, hogy tudott dekódolni, lenézett a talpaira, amelyeken valóban vértől ázott a zokni. – Ja… biztos beleléptem valamibe…

- Az istenért, Chanyeol! A fenébe is, hogy nem tudok átmenni ezen a tükrön… – dörömbölt az öklével Baekhyun. – Minseok, tudnál egy kicsit segíteni?

A kérésre azonnal ott is termett a másik fiú, aki alaposan szemügyre vette Chanyeol talpát. Szigorúan kiadta a parancsokat, hogy vegye le a zokniját, szedje ki a szilánkokat, és keressen elsősegélydobozt valahol, majd hozza a tükör elé és folytatja a magyarázatot. Chanyeol csak többszöri nógatásra volt hajlandó felállni, de azt is már csak azért tette, mert már nem tűrte Baekhyun folyamatos kérlelését. Sikeresen megtalálta az elsősegélydobozt, ami gyermekkora óta a mamája még mindig ugyanott tartott, és a Minseok nevű fiú utasításai alapján szépen ellátta a sebeit, amelyek mostanra elkezdtek fájni.

- Semmi baj, Chanyeol! Mi itt vagyunk neked, próbálunk majd minden kérdésedre válaszolni, ha vannak, mert biztos, hogy vannak. Bennünk megbízhatsz…

- Megbízhatok? – Chanyeol mélyen Baekhyun szemébe nézett. Mégsem marad egyedül? De… ezt a fiút nem is ismeri… és ő sem ismeri Chanyeolt…

Baekhyun nem válaszolt azonnal, erősen gondolkoznia kellett a válaszon, mert a kérés teljesen jogos volt.

- Igen. Mert… sajnos… talán… most már én vagyok az egyedüli, aki tudja, hogy mi történik veled.

Chanyeol megdermedt egy kicsit Baekhyun mondata hallatán.

- Mi az, hogy most már… A mamámnak volt köze ehhez? Mégis mi folyik itt?!

- Nyugi! Szép lassan mindent, jó? Nem tudom biztosra, hogy a mamádnak volt-e köze mindehhez. Ezért is vagyunk itt, hogy ezt kiderítsük.

- Értem… akkor…

- Akkor előbb elmeséled, hogy mi történt ma veled, és mit mondtak a rendőrségen?

  Chanyeol bólintott egyet megadóan, majd elmondta rendre a rendőrök fura kérdéseit, a tükör újabb furcsaságát és a doktor zárójelentését. Baekhyun és Minseok csak hümmögött, és rácsodálkozott a dolgokra, de nem magyaráztak meg semmit.

- Szóval azt mondták, hogy beteg volt.

- Igen… ha többször jártam volna le hozzá, talán…

- Nem, nem, Chanyeol, a nagyid halála nem a te hibád, rendben? Nem te tehetsz róla. Együtt kitaláljuk, hogy mi legyen, oké? Szóval. Nem nagyon tudtam eddig felmérni a világodat, hogy miben lehet más. Azt már tudom, hogy néha valakinek nincsen tükörképe, neked se, de ez csak átmeneti állapot, nem?

- Most már beállt. Egyre több embernek nem látom a tükörképét, akinek meg igen, azok olyanok, mintha nem is élnének vagy hallanának engem, csak mennek a dolgukra. Észre sem vettem, hogy igazából eddig is ilyenek voltak. Suliba nem jártam egészen egyetemig, mert mama… mama tanított. Azt mondta, hogy az iskola úgyse lenne jó nekem, meg…

Baekhyun összeborzolta a haját. Nagyon zavarta, hogy nem tudja összerakni a kirakóst.

- Nem jártál suliba? Hogyhogy? – kérdezte kíváncsian Minseok, majd szép lassan belefolytak egy nagyon hosszú beszélgetésbe, aminek középpontjában valahogy mindig Chanyeol nagymamájának jócselekedetei álltak.

Minseok bealudt a beszélgetés közben, de a két fiú még javában folytatta azt gyerekkori élmények megosztásával, és halványan bár, Baekhyunnak sikerült néha mosolyt csalni a gyászoló fiú arcára.

  Másnap reggel Chanyeol elgémberedve ébredt, mivel a fotelben aludt el. Hamarabb felkelt, mint a másik két jó barát, így elidőzhetett egy kicsit a szeme Baekhyunon. Miután kinyújtóztatta a tagjait, visszahajtotta a fejét a fotel karfájára, és csak nézte a barna üstökű fiút. Belegondolt, ha Baekhyun nem lenne most itt vele, sokkal, de sokkal rosszabbul lenne.

Lassan kezdett visszapilledni, mikor meglátott valamit mozogni a Baekhyunék háta mögötti nagy térben. Azt hitte, hogy csak a takarója lógott a szemébe, de aztán megint látta, hogy valami nagyon hátul, az egyik szekrénynél megmozdult. Azonnal felkelt ültéből, és próbált olyan közel állni a tükörhöz, amennyire csak lehetett, de felszisszent, amint ráállt a talpára. Mire felkapta a fejét bármi is volt ott, eltűnt. Még egy darabig meresztette a szemét, de nem látott semmit. Megvárta, míg Minseok és Baekhyun magához tér, és azonnal el is mondta nekik, hogy mi történt, míg ők aludtak. A két fiú megnyugtatatta a magasabbat, hogy rajtuk kívül senki nem lehet ott, mert tulajdonképpen be vannak zárva, de miután Chanyeol elment ügyet intézni arra a napra, azonnal nekikezdek a katakomba átfésülésének.

  Chanyeol hívást kapott, döntésre kell jutnia afelől, hogy a mamáját temetni vagy hamvasztani szeretné-e, mert csak ma tudnak hamvasztást csinálni. A fiú döntött, és megkérdezte, jelen lehet-e az eljáráson, amire beleegyező választ kapott. Felhívta Jongdae-t, akiről addig teljesen megfeledkezett, hogy magával hívja, a fiú pedig természetesen belement a találkozóba. Mire ketten odaértek az épülethez, Jongdae jó párszor megölelgette Chanyeolt, és beszámolt pár közös emlékről, ami őt kötötte a nagyihoz.

- Biztos vagy ebben? – kérdezte Jongdae félve, mikor a papírok kitöltésével bajlódott a magasabbik.

- Igen. Hamvasztást kérek, mert sajnos több pénzem nincsen. És így legalább mindig ott lehet majd velem.

- Ez nagyon kedves gesztus. Én is ezt tenném.

Egy nap alatt megjött a hivatalos rendőri zárójelentés és a doktori jelentés is, ami lezártnak tekintette az ügyet, így már sor kerülhetett a hamvasztásra. Chanyeolnak rémesen gyorsnak tűnt az ügyintézés folyamata, de csak örült neki. Egy dologgal kevesebb, ami miatt aggódnia kellett.

A hamvasztás csendben telt. Jongdae egyszer kiment, mondván fontos telefont kapott, és amikor visszajött, fel volt sértve a szája.

- Te verekedtél? - kérdezte Chanyeol csalódottan. Ezt nem várta a barátjától, pont most.

- Mi? Én? Mert?

- Vérzik a szád…

- Áh, biztos elharaphattam. Nincs semmi baj. Jól halad?

Chanyeol csak bólintott, és csendben, a pap halk imáját hallgatva várták végig a hamvasztást. Egy gyönyörű, sötétzöld lakkdobozba helyezték el a hamvakat, amit apró halak díszítettek, néhol egy-egy kisebb tükörrel.

***

  A temetésre egy héttel később került sor. Annak ellenére, hogy nem koporsós volt, a nagyi kapott egy sírkövet a városszéli temetőben. Ott voltak páran a szomszédságból, Chanyeol egyetemi barátai, Kyungsoo is tiszteletét tette, és a szeme sarkából látott egy fura alakot is megjelenni tulipánnal a kezében, de nem méltatta több figyelemre.

  Ez alatt az egy hét alatt lemondta az albérletét és kifizette a még fennmaradó összeget, mert igaz, hogy a munkahelyéhez közelebb lett volna az a lakás, de a nagyi házából átköltözni ebbe a lyukba egyenesen lehetetlen volt; a tanulmányairól lemondva az egyetemre nem ment be, majd szeptemberben intézkedik. Bement a munkahelyére teljes időre kérnie magát, amit a főnöke cseppet sem fogadott jó kedvűen. A fejéhez vágta, ez nem úgy működik, hogy csak átkéri magát, de végül engedett neki, és részvétét kifejezve átírta Chanyeol beosztását, adva neki egy hét szabadságot még. Elfogadta Jongdae segítségét, és visszaköltözött az albérletből a nagyi házába.

Nagyi temetése után Baekhyunék elmondták Chanyeolnak, hogy épp egy munkájukat csinálták, mikor rátaláltak arra a helyre, ahol most épp tanyáznak, és még nagyobb véletlen volt, hogy a tükör is működött. Minseok mindig talált valami érdekeset, és azt együtt átvizsgálták. Próbálták Chanyeol figyelmét lekötni, hogy ne mindig a gyászra gondoljon, de még akkor is megesett, hogy elkapta a fiút a sírógörcs, és olyankor egy egész napig nem evett és alig beszélt. Baekhyun és Minseok rendíthetetlenül próbálták tartani benne a lelket.

Egyik nap, mikor a fiú a nagyi házát takarította, és közben a másik két fiú adta neki a műsort, egyszer csak kopogtak az ajtón. Chanyeol gyorsan letakarta a nagytükröt, és ajtót nyitott. A rejtélyes fiú, Kyungsoo állt az ajtóban.

– Szia! Gondoltam, átnézek, hogy jól vagy-e.

- Ó, köszönöm szépen! Megvagyok, épp takarítok.

- Ne segítsek véletlenül? – nyújtotta ki a nyakát Kyungsoo, hogy besandíthasson egy kicsit a házba.

- Nem, köszönöm. Már eddig is nagyon sokat segítettél. Meg szerettem volna köszönni a kártyát, amit adtál, és hogy te is tiszteletedet tetted a temetésen. Csak nem tudtam, merre laksz.

- Semmiség, máskor is és részvétem! Itt lakok a közelben, itt jobbra majd végig az utcán, és a hatodik ház balkéz felől. Bármikor átjöhetsz, ha kell valami.

- Köszönöm. Tényleg. Szólni fogok mindenképp. És köszi, hogy átjöttél!

- Jól van. Akkor nem is zavarok, jó munkát kívánok… a takarításhoz! – mondta Kyungsoo, és nagy mosollyal az arcán elköszönt.

Chanyeol még intett neki egy utolsót, majd becsukva az ajtót visszatért a dolgához.

- Na, Baekhyun! Lassan készen vagyok. És most?

- Azt a szobát is kitakarítottad?

- Nem, én oda nem megyek be.

- Előbb-utóbb muszáj lesz.

- Tudom. De kezdtem már olyan jól lenni, mert ti itt vagytok és… ha oda bemegyek…

- Talán megtudunk vala… – Baekhyun egy csípéssel fojtotta a szót barátjába.

- Baekhyun? – kérdezte Chanyeol karba tett kézzel állva a tükör előtt. – Egyébként emlékszem még arra a mondatodra, hogy te vagy az egyetlen, aki tudja, mi történik velem, csak eddig nem említettem, mert ti sem fejtettétek ki bővebben.

- Próbáld meg azt a szobát, legalább egyszer. Csak egyszer, rendben? Aztán majd mesélünk – mondta Baekhyun.

- Jól van, oké…

Chanyeol egyáltalán nem értette, mire fel ez a hirtelen titkolózás, és hogy Baekhyun mit nem ért azon, hogy ő nem akar abba a szobába megint bemenni.

- Akkor hol találok én itt olyan súroló izét… amivel a vér… nem hiszem el…

- Gyorsan kitakarítasz, és jössz is ki. Egyébként hátha a mamád eldugott valamit a házban, csak te nem tudsz róla?

Ez befészkelte magát Chanyeol fejébe, és az égető gyász fájdalmát felváltotta egy hangyányi remény, apró kíváncsisággal.

- Az egész további életem egy hatalmas takarításból fog állni, remek – mormogta az orra alá Chanyeol és nekikezdett a munkának.

  A tükröket kidobta, mivel teljesen érthetetlen okból ripityára törött mind, kivéve azt az egyet, amin keresztül Baekhyunnal is kommunikált. Mindent leporolt, elhúzta a szekrényeket, átkutatta az összes fiókot, megkopogtatta az összes parkettát az egész házban, nincs-e véletlenül valami titkos rekesz, ahová titkon el van rejtve egy üzenet, egy levél, amiben a mamája mindent megmagyaráz neki, de nem talált semmit. Sehol semmit.

A takarításnak kezdetben puszta kényelmi célja volt, most már átalakult kincskereséssé. Chanyeol már határozottan valami után kutatott, amit talán a mamája hagyhatott rá, amiben egy hajszálnyi utalás lett volna Baekhyunra, az általa mesélt világra, a lényeire vagy a furcsaságokra, amik vele történnek nagymamája halála előtt. Egy hatalmas kérdőjel ordított minden egyes alkalommal azon az ajtón, amit Chanyeol kulcsra zárt. Miért pont ott találta a nagyit, mik voltak azok a képek a polcokon, és miért volt annyi furcsa tükör az egész házban?

Mikor végzett az egésszel, és már csak az az egy szoba maradt, Baekhyunnal gúnyolódott még egy kicsit, hogy bezzeg ő nem csinál semmit, csak dirigál. Nagy levegőt vett, és előszedte azt a kulcsot, ami az ajtót nyitja. Hangos nyikorgással nyílt meg előtte a sötét szoba, szinte túlvilági árnyékot szabadítva a már tiszta házra. Az ajtó azonnal becsukódott.

- Nem, nekem ez nem megy. Még nem. Nem és nem.

Chanyeol visszament Baekhyunhoz, és fáradtan összerogyott a fotelbe.

- Nincs semmi titkos üzenet, minden tiszta, a saját cuccaimat is a helyére tettem, és levonhatjuk a következtetést, hogy Nagyi nem hagyott rám semmi okiratot, levelet, vagy akár… bármit is, kivéve a házat. Azt a rengeteg sütit is ki kellett dobnom… – megint könny szökött a szemébe, de most hamar türtőztetni tudta magát.

- Sajnálom, Chanyeol! Azt hittem, legalább valamit csak találsz…

- Oda még nem mentem be, de nem hiszem, hogy egyhamar fogok, még akkor sem, ha ez az ára, hogy elmondd, amit tudsz.

- Pedig oda be kell menned.

- Nem, ha mondom.

- Oké, van egy teóriánk, de azt addig nem fogom elmondani, míg nem találsz valamit. Elmondásod alapján meg, ahogy mi láttuk még annak a szobának a belsejét, ott lehet valami.

Chanyeol dühösen nézett Baekhyunra, és fel tudta volna nyársalni a szemeivel.

- Gyászolok, oké? Nem ér érzelmileg zsarolni.

- Ez nem zsarolás. De addig tényleg nem mondunk semmit.

Chanyeol csak pufogott, de nem válaszolt.

- Nos, ha így állunk, akkor mi most elmegyünk kajáért, mert kezdünk kifogyni.

- Nem elég, ha csak az egyikőtök megy? – pánikolt be hirtelen Chanyeol.

- Nem, igazából már egy fürdésért is hálát adnék, úgyhogy most elmegyünk egy kis időre, te pedig addig találd ki, mi van abban a szobában.

***

Baekhyun és Minseok összevetették, mit kell hozni, mert egyáltalán nem számoltak azzal, hogy több ideig lesznek itt, mint három nap. Erre már lassan egy hete találtak szállásra a hatalmas kúriában. Gondosan letakarták a tükröt, elrejtették az ottani cuccaikat dobozokba, és elindultak felfelé. Mivel volt fényük bőven, találtak egy apró kallantyút, ami belülről nyitotta a titkos ajtót, és Minseok pisztollyal fedezve barátját, gyorsan kiiszkoltak a rejtekhelyükről. Ugyanolyan csend fogadta őket, mint mikor ideérkeztek. Semmi furcsát nem fedeztek fel a könyvtárban, így elindultak kifelé. Megtalálták a kocsijukat is, amiről leszedték a sok, álcázásra használt ágat, és elindultak vissza a közeli faluba.

- Gyorsan keresünk egy boltot, feltűnés nélkül bevásárolunk, és ha visszamentünk, akkor keresünk egy fürdőszobát. Biztos van még víz abban a házban – vázolta fel a tervet Baekhyun.

- Oké. Az előbb láttam egy bevásárlóközpont táblát, szerintem menjünk oda.

Pár utcaforduló után meg is találták a közepes méretű hipermarketet. A bejáratnál elváltak, hogy minél gyorsabban végezhessenek, és megbeszélték, hogy kint találkoznak a kocsinál. Eddig, hála az égnek, semmi furcsát nem vettek észre.

  Minseok hosszas rágódás után betért a kávésorra. Nézegette a kávékat, és vett is le pár instant elkészíthetőt is, hogy legyen nekik, ha esetleg Chanyeolnak megeredne a nyelve, vagy beütne hirtelen a crach, és cselekedniük kell. A sor közepén egy kedves leányka kínált egy újfajta pörkölt kávét, aminek megkóstolását Minseok nem hagyhatta ki. Ha már ingyen van, akkor meg pláne. Odament a pulthoz, és udvariasan kért egy pohárkával.

- Hm. Ez nagyon finom.

- Az ízét az adja, hogy ebben a speciális szerkezetben elkészítve olyan lesz, mintha egy igazi barista épp most főzte volna le Önnek.

- Hihetetlen, mik vannak már ma – lépett oda hozzájuk egy magas, szőkésbarna hajú fiú. Körülbelül egyidős lehetett vele, vonta le a következtetést Minseok.

- Igen. És nagyon finom, megér egy kóstolást! – vonta be a lány őt is, hátha egy kis bevételhez jut.

- Köszönöm! Szegény kávékészítőknek nem marad munkájuk, ha ilyen okos gépeket találnak ki a cégek.

- Egyetértek – mosolyodott el Minseok. Kedvesnek tűnt neki ez a fiatal. – Nem szeretnék udvariatlan lenni, de kérhetek még egy pohárkával? Nagyon köszönöm!

- Ahogy elnézlek, rád is fér – jegyezte meg a fiú.

- Ennyire látszik? Nem, jól vagyok, csak szeretem a kávét, és ez tényleg finom – szürcsölte a második adagját Minseok. Mikor éppen kidobni készülte a műanyag poharát, a másik fiú is épp ezt a mozdulatot tette, és egy pillanatra összeért a kezük. Minseok úgy érezte, mintha egy hangyányit megrázták volna, de nem tulajdonított neki fontosabb szerepet.

- Köszönöm még egyszer, és további szép napot nektek! – köszönt el Minseok.

Mikor beállt a kasszába, látta, hogy Baekhyun is pont akkor állt be egy másikhoz, szóval nem késett el. Ráadásul a barátja a lelkére kötötte, hogy senkivel se álljon szóba, erre ő szépen megszegte a szabályt, még akkor is, ha csak pár mondatról volt szó.

Éppen a kocsiba pakoltak befelé, mikor odarohant hozzájuk a kávés srác, hatalmas mosollyal az arcán.

- Helló! Bocs, ezt ott felejtetted – nyújtott át egy csomaggal a kóstolt kávéból. – Gondoltam, ha élőben nem is, de meghívlak egy kávéra.

- Kösz! Ez kedves tőled! – vette át az ajándékot zavartak Minseok, miközben Baekhyun tekintetét próbálta kikerülni.

- Újak vagytok itt vagy csak átutazóban?

- Csak átutazóban. Hosszú út áll még előttünk, szóval most megyünk is – csapta le a csomagtartó fedelét Baekhyun.

- Még egyszer kösz! És további szép napot…

- Luhan, Luhan vagyok.

- Luhan. Örvendek! Minseok. Na, de megyek, mert a végén még tényleg itt hagy – azzal legyintett egyet, és már szállt is be a kocsiba.

  Mikor visszaértek a kastélyba, és találtak egy használhatónak tűnő fürdőt is, Minseok törte meg az eddigi hosszú csöndet.

- Nem csináltam semmit. Csak ittam egy kávét, ő meg odajött, és ő is azt csinálta. Még beszélni se beszéltünk.

- Akkor is idióta vagy. Megmondtam, hogy semmi érintkezés!

- Arról én nem tehetek, hogy a hapeknak kétszáz százalékon van a barátkozási mércéje. Meg egyébként is, hogy utasíthattam volna vissza az ajándékát?

- Egyszerűen? Tudod, létezik az a szó, hogy „Kösz, nem!”. Túl kedves vagy néha, Minseok!

- Hát bocs – és ezzel le is zárták aznapra a beszélgetést.

  Gyorsan megfürödtek annyira, amennyire csak tudtak abban a dermesztően hideg vízben, és visszamentek a rejtekhelyükre a bevásárolt cuccokkal. Amint bezáródott a polc, és kattant a zár, a kattogás végigfutott az egész házon. Kattogtak a vezetékek, a vízcsövek, nyikorogni kezdett a padló, feltámadt a szél, és a ház aurája egy szempillantásra mintha sárgán felizzott volna. A távolban, a kúriához vezető út közepén egy szőkésbarna, fiatal fiú állt, és hatalmas mosolyra húzta a száját.

- Megvagytok.