N E G Y | | E D I K

Chanyeol arra ébredt, hogy elaludta a nyakát, a lába lelógott a kanapéról, és irdatlan hangerővel csörgött a mobilján beállított ébresztőóra. Apró nyögdicsélések közepette leállította a zaj forrását, és kitakarva kezével a szemébe sütő napot, felült fekvő helyzetéből. Megborzolta a haját, csámcsogott párat, majd elrévedt a tekintete. Már lassan egy hete nézi, hogy a tükör titokzatos fiúja hagyott-e neki bármifajta üzenetet, de csalódnia kellett mindannyiszor, mikor levette a cetlijeit a tisztán látás érdekében. Nemhogy választ nem kapott, mozgást sem vélt felfedezni a túloldalról, pedig egyszer egész sokáig csak ott ült és várt. Mikor feladta, újra visszaragasztotta a cetliket megadott helyükre, és folytatta addig is szürke életvitelét. Azóta a furcsa nap óta nem történt említésre méltó. Ugyanúgy járt az egyetemre, ugyanúgy szolgálta ki a vendégeket, és még az ismeretlen nő sem tűnt fel. Mintha a „hogyan csempésszünk izgalmat Park Chanyeol életébe” című forgatókönyvet egyszerűen eltépték volna. Vagy legalábbis kifogyott a tinta. Egy kis időre. Remélhetőleg.

A gondolatok nem cikáztak a fejében, és nem is volt megannyi kérdése, csak nézett a semmibe az értetlen tekintetével. Mivel nem jött se jel, se semmi, ezért felállt és csinált magának egy kis reggelit, felöltözött, összepakolta a sulis cuccát, majd belépett a fürdőbe gyorsan fogat mosni. Az eddigi napoktól eltérően most nem szedte le a cetliket, viszont kinyitotta a fürdő kis ablakát, hogy szellőzzön egy kicsit a helyiség, melynek következtében, mikor épp lépett volna ki a helyiségből, egy erős fuvallat lerepítette az összes üzenetet az üvegfelületről, kivételt képezve egyetlen fehér, apró cetlinek. Chanyeol cammogott egyet, mert sem ideje, sem kedve nem volt újrapakolni a papírokat, bosszúsan a tükörre nézett, és le akarta szedni az utolsó, helyén maradtat is, viszont nem jött le, ugyanis a túloldalon volt felragasztva. Többszöri tükörpacskolás után a fiú is rájött erre, és azonnal ráfókuszált az üzenetre, ami nem volt túl hosszú.

Ma legyél itt 20:00-kor! Oldd meg! Baekhyun

Chanyeol hangosan olvasta fel a cetlit, és rá kellett döbbennie, hogy ez egyáltalán nem az a válasz, amit ő várt.

– Egy hétig rám se hederítesz, most meg hirtelen parancsolgatunk?! Tehetsz egy szívességet, Baekhyun – azzal bevágta az ablakot, felkapta a cuccait, és ugyanúgy becsapott ajtóval hagyta el a lakását.

***

- Na, mi a helyzet, Chanyeolie? – csúszott Chanyeol mellé barátja, és karolta át hirtelen a magas fiút az aznapi utolsó előadásukon ülve.

- Jongdae, óra van – majd rá se hederítve a fiúra fixírozta tovább a tábla előtt, saját magának magyarázó tanárt.

– Na és? Látod, teljesen másik univerzumban van. Haj, hogy itt milyen unalmas az élet – távolodott el Chanyeoltól, és úgy csúszott lentebb a helyén, mint aki perceken belül lefolyik az emelvényről.

– Lehet, ha tanulnál vagy munkát vállalnál és elfoglalnád magad, nem lenne annyira unalmas – adott tanácsot Chanyeol, miközben ő még mindig figyelt a tanárra, de rájött, hogy utolsó óra van, az anyagot egyszer már átvették, és igaza van Jongdae-nak, semmi értelme figyelni. Letette a ceruzát a kezéből, és ő is ugyanúgy hátradőlt.

– Feladtad? Ehe. Mellesleg igenis elfoglalom magam, látod? – azzal elővett egy csokoládét és kibontva azt, elkezdte majszolni. – Eszek! A szüleim ellátnak, nem kell munka, és éppen emiatt járok a suliba, hogy a szüleim ellássanak. Ördögi kör.

- Öcséd hogy van?

- Ja, jól van. Kicsit rátört a világuralom dilije, de azóta kapott pár pofont tőlem, és rendbe jött. – Jongdae, látva Chanyeol elkerekedett szemeit, gondosan megpaskolta barátja hátát - Áh, el ne hidd már! Nem verném meg soha az öcsikémet. Még pihenget, de lassan igazán visszamehetne már a suliba, mert idegesít, hogy mindig otthon van.

- Jobbulást neki!

- Kösz, hogy emlékeztél rá, hogy meséltem.

- Erre ki ne emlékezne? Na de, kérdezhetek valamit?

- Igazából én is akartam tőled, viszont előbb szóltál. Mondd!

- Ha van valaki, akit csak most ismertél meg, mégis olyan, mintha már réges-rég óta ismernéd, követnéd az utasításait? Vagyis megbíznál benne?

- Chanyeolie, ezt úgy hívják szerelem – Jongdae nyomatékosításképpen odadörgölődzött barátjához, és megrebegtetve szempilláit felnézett rá.

- Jaj, hagyjál már! – tolta el magától. – Nem csajról van szó.

- Ó, nem is tudtam, hogy a másik hajóban evezel.

- Jongdae! - azzal rásózott egy hatalmasat a mellette ülő fiú tarkójára.

- Áu! – ordított fel a bántalmazott. A tanár bágyadtan elszakadva a táblától, szódásszifon szemüvegét megigazítva halkan megkérdezte a többnyire alvó tömegtől, hogy minden rendben van-e, majd ugyanúgy folytatta a monológját.

- Nem tudom, ilyen esetben előbb kifaggatnám, hogy a halálomat akarja-e vagy sem. Ha nem, akkor megbíznék benne.

- Mégis miért akarná azonnal a halálom?! Jongdae, te be vagy szívva?

- Állandó jelleggel. Egyébként nem. Na, de nem tudom, haver. Hallgass a szívedre! Jó atyánk is megmondta.

- Oké, kösz.

- Most én jövök. Kai-jal összefutottam a múltkor, és mesélte, hogy valamelyik nap kissé bekattantál a vécében, és valami tükröt is említett. Vagy valami ilyesmit mondott, nem emlékszem pontosan, mert épp a harmadik sörömet ittam ki – nevetett Jongdae, mintha a világ legviccesebb dolga lett volna, hogy megint hétköznap berúgott, de Chanyeolban megállt az ütő. Aznap elég sok tükrökhöz kapcsolódó látomása volt, amire még mindig nem tudott magyarázatot adni, mivel Baekhyun nem jelentkezett, így jobbnak látta, ha nem beszél a dologról, ki tudja, mibe keveredett bele, vagy eleve el sem hiszik neki.

- Ja, semmi. A szememmel volt valami, de azóta voltam orvosnál. Tudod, vaklégy vagyok.

- Vettem. Na jó, én húztam kölyök – azzal csettintett egyet, mutatva az irányt az ajtó felé, éppen mikor a tanár mondta is a felszabadítást jelentő mondatot, hogy majd következő órán folytatják. – Viszont egyszer igazán eljöhetnél már velünk szórakozni egy kicsit. Állandóan bekamuzol valamit.

- A munkám nem kamu, tudod, nekem valamiből meg kell élnem.

- De hétvégén is?! Ne már, Chanyeol! Légyszi! Most hétvégén szabadítsd fel magad, elviszlek valahová! – azzal kacsintott egy utolsót, és legaloppozva az emelvényről kiviharzott a teremből. Chanyeol csak sóhajtott egy nagyot, mert igaza volt a barátjának. Soha nem ment el sehova, ha hívták, mert hol kedve nem volt, hol pedig tényleg dolgozott. Ugyanis valóban a megélhetése miatt járt minden nap a kávézóba, bár nagymamája viselte volna gondját, viszont ő túl nagy bunkóságnak érezte kihasználni ezt a lehetőséget, ezért jobbnak látta saját magának megkeresni a betevőt, és ha maradt, azt a nagymamájának eltenni.

Csak azon járt az esze hazafelé, hogy igazat adjon-e Jongdae-nak, és menjen haza beszélni Baekhyunnal, vagy hagyja a fenébe, és inkább végezze a saját dolgát. A munkája pénz, és nem fogja lemondani puszta tükörbeli rémkép miatt, ami lehet, csak az ő elméjében létezik. Eszébe jutott Baekhyun tükörképe, amit elsőre nem is talált olyan ellenszenvesnek, aztán felcsendült a fülében Jongdae idióta beszólása a szerelemről. Megrázta a fejét, miután rájött, hogy mennyire gáz dolog fészkelte be magát az agyába. Nagy vívódások után végül úgy döntött, mégsem fog megjelenni a tükör előtt a követelt időpontban, hanem rendesen elmegy dolgozni, és ahogy szokott, tízre végez. Viszont az élet nem így gondolta.

Ahogy sétált a kávézó felé, a telefonja megcsörrent, és a főnöke közölte, hogy ma nem kell bemennie, mert egyedül is ellesz, viszont másnapra várja. A legszívesebben az aszfalthoz vágta volna a készüléket a „szerencsés” fordulat miatt, de helyette csak szitkozódott párat a bajsza alatt, mert már így is furán néztek rá a körötte sétálók. Nagy caplatva hazament, és elfoglalta magát a megadott időpontig. Különböző variációkat talált ki arra, hogyan fogja elküldeni a fenébe Baekhyunt, és mindezt meg is örökítette egy-egy papíron, hogy ha kell, tudja melyiket csapja a fiú arcába. Egy hétig semmi, mintha nem is lenne, most meg hirtelen ez. Kezd nagyon nem szimpatikus lenni neki az ego király, ahogy elnevezte magában.

Az óra lassan nyolc órát ütött, és Chanyeol belépett a fürdőbe. Stabilan beállt keresztbe tett kézzel, és ronda nézéssel meredt a tükörre, amiben Baekhyunt vélte felfedezni pár pillanat múlva.

– Na, mi van, hogy hirtelen ilyen fontos lettem? – szűrte ki a foga közül Chanyeol, pedig pontosan tudta, hogy nem hallja a másik. Babrálta az ujjai között lévő papírokat és várta, hogy Baekhyun milyen üzenettel kezd. Ezzel szemben Baekhyun nem írt semmit, csak állt a tükör előtt teljesen lemeredve, kikerekedett szemekkel.

– Igen, így nézek ki, nem hiszem, hogy olyan sokat változtam egy hét alatt – folytatta monológját dühösen, mire Baekhyun hátrált egy lépést a tükrétől, mintha hallotta volna, amit Chanyeol az imént mondott.

– Neked ennyire mély a hangod?! – szólalt meg Baekhyun, amit Chanyeol a túloldalt tisztán kivehetően hallott. Most a magason volt a sor az elképedésben.

– Mi a rákfene?! Te hallasz?!

- Hé, nem kell ordítani! Igen hallak, de… ezt… Chanyeol, nyugodj le!

- Mi?! Ilyen helyzetben mégis hogy nyugodjak le? Most már totál begolyózottnak titulálom magam. Ilyen nincs… – hátrált a fiú, és elérve a hátával a csempét, még az ütközéstől is megijedt. Kezét a fel-le magasodó mellkasára szorította, hogy azzal is nyugtassa magát. Ez egy nem várt fordulat volt, hogy meghallotta a túloldal hangját, élő adásban.

- Chanyeol! Azonnal válaszolj! Azon kívül, amit leírtál, hogy történt, volt valami más is? Fejfájás, vagy bármi fura magadon?

- Nem, semmi. Igen… – Chanyeolnak eszébe jutott az az egy hét tétlen várakozás, és hirtelen önbizalmat kapott tőle – történt. Teleírtam a tükrödet, és nem is válaszoltál. Van valami hátsó szándékod? A halálomat akarod? – Csak úgy köpte azokat a szavakat, amiket Jongdae-tól hallott, pedig milyen hülyeségnek tartotta, mikor a fiútól hallotta ezeket.

  Baekhyun szemlátomást megrökönyödött a mondottaktól. Kellett pár másodperc mire megszólalt.

- Leállnál egy kicsit? Miért akarnálak megölni? Meg hogyan? Átszúrok a tükrön vagy átdobok neked egy bombát? – azzal megtapogatta a tükrét, mutatva, hogy az szilárd és semmi nem juthat át rajta. – Valószínűleg ez csak egy kommunikációs csatorna, te gyökér. Nem akarom a halálod, miért akarnám? Viszont azt megmagyarázhatnád, hogyan tettél bele mikrofont is.

- Akkor nem akarsz megölni?

- Nem, dehogyis. Ki mondta ezt neked, hogy meg akarlak?

- Az egyik haverom… - erre a kijelentésre Baekhyun a kezébe temette az arcát, ezzel is kifejezve, hogy már fáj neki Chanyeol hülyesége. Bár eszébe jutott valami.

- Hogy hívják a haverod?

- Majd pont el is mondom neked…

- Chanyeol, mondtam már. Tükrön keresztül nem tudlak és nem is akarlak bántani. Egy fontos dolgot akartam megbeszélni veled, ami az érdekedet szolgálná, szóval, ha lehet, csak egy kicsit bízz meg bennem. Valóban gyorsan kérek ilyet, mert nem adtam okot rá…

- Állj, állj, állj! Ne beszélj ilyen gyorsan, nem fogja fel az agyam.

- Bocs. Mi volt a neve?

- Jongdae. Kim Jongdae. De ez miért ilyen fontos? – Baekhyun, mint egy lufi eresztett le, mikor meghallotta a nevet. Nem az a név, amit soha többé nem akar hallani, sem pedig az, amit mindennél jobban. Egyszerre könnyebbült meg és veszett el egy kis reménye.

- Hé, jól vagy? – ment közelebb a tükörhöz Chanyeol, mert látta, hogy Baekhyun feje lebicsaklik a név hallatán.

- Persze. Nem ismerem, és ez jó jel.

- Mégis miért?

- Mert ha ismerném, az neked rég rossz lenne. Viszont mielőtt mesélek, neked kell mesélni. Válaszolj nekem őszintén, oké?

- Miért kéne tennem?

- Chanyeol, kérlek. Én nem akarlak megölni, de lehet mások igen. Mégpedig azok, akik a te oldaladon vannak – mintha elvágtak volna mindent Chanyeolnál. Nemhogy lett tinta ahhoz a forgatókönyvhöz, de már lassan ki is írják belőle?! Nem akart hinni a fülének. A kis nyugalmas élete fenekestül fordul fel, ha elhiszi mindazt, amit ez a fiú most mond neki. Eldöntötte magában, hogy meghallgatja, de fenntartásokkal, mert neki ez túl hablaty.

- Oké, kérdezz!

- Jól van. Chanyeol, még egyszer mondom, én a jó fiú vagyok. – Baekhyun mélyen Chanyeol szemébe nézett, és valahogy a magasabbik nem tudott nem hinni neki. Beleegyezésképpen bólintott egyet, és odahúzott egy széket a tükörhöz a nappaliból.

- Kezdd!

- Az első az lenne, hogy mégis hogyan csináltál hangot?

- Fogalmam sincs.

- Chanyeol.

- Tényleg fogalmam sincs. Nem csináltam semmi különlegeset, nem fájt a fejem – hirtelen eszébe jutottak az álmai, de azt jobbnak látta még nem elmondani. Az már tényleg megüt egy bizonyos bizalmi mércét.

- Volt az a dolog, hogy láttad is meg nem is magadat és azt a srácot a tükörben. Nem értél hozzá véletlenül ahhoz vagy ehhez a tükörhöz?

- Hallod az milyen durva volt. Egyik pillanatban nem voltunk sehol, aztán mikor behunytam a szemem erősen, hirtelen újra megjelentünk a tükörben. De eskü, hogy fél másodpercig egyikünk sem volt sehol. Egy másik srác meg bejött, és neki volt, de nem nagyon vett észre minket. Begolyóztam? Ugye, hogy begolyóztam… Vagy mégis hogy!?

- Nem tudom, Chanyeol, koncentrálj már! Hozzáértél?

- A… a suliban nem, de ehhez igen. Mikor lefújta a szél az összes cetlimet, amiket neked írtam, és nem válaszoltál rájuk – nyomta meg a szavakat Chanyeol.

- Dolgom volt. Ahogy én sem ismerlek, te sem ismersz engem, úgyhogy…

- Bocs. Szóval akkor le akartam szedni a te cetlidet is, de nem sikerült. Akkor jöttem rá, hogy az a te oldaladon van. Vagyis hozzányúltam a tükörhöz. Rá is csaptam. Azt hiszem.

- Aha. Máskor nem értél hozzá semmi tükröződő felülethez?

- Nem. Nem rémlik, kivéve persze a megjelenésed napján, mikor letöröltem a párát róla, de azt minden nap megtettem addig.

- Okkké. Akkor érintésre megy – mondta inkább magának, mintsem a tükör másik oldalának Baekhyun. – Hány éves vagy most?

- Huszonhárom. De ennek mi…

- Szüleid? Mit dolgoznak? Rokonok?

- Baekhyun, kezdesz egy bizonyos húrt feszegetni. Nagymamám nevelt fel. Ennyi. De ezt már mondtam.

- Tényleg, bocsi. Azt még nem mondtad el, hogy mi történt a szüleiddel? – gyengült el Baekhyun hangja. Emlékszik arra, amit olvasott az utolsó élő tükörőrző generációról. Tudta, hogy azért nincs róluk semmi hír, mert szerinte nem az ő világában voltak. De azt nem tudta, hogyan kerültek oda.

- Ez személyes dolog…

- Chanyeol, bennem megbízhatsz.

- Persze, honnan tudjam? Jongdae-t jobban ismerem, mint téged. Bár ezt még ő sem tudja. Ezt senki sem tudja, mert nem mondtam el senkinek.

- Akkor el kell kezdeni valamikor – mosolyodott el Baekhyun. – Ha ez megnyugtat, én is elvesztettem a szüleimet korán. A bátyámat is később. Szóval, ha ilyenről van szó, én megértem. Elhiheted.

- Ó, sajnálom. Részvétem. – Chanyeol nagy levegőt vett, és elmesélte azt, ami álmában is kísérti, kivéve az árnyakat. Annak nem tulajdonított racionális síkot, ezért nem is mondta el.

- Akkor a dadád mentett ki a tűzből, és a nagymamádhoz vitt. Értem. Nem is emlékszel semmi másra?

- Nem.

Baekhyun nem ezt várta. Egy szokványos baleset története, semmi egyéb. Lehet, a nagymama tudna valamit mondani. De ahhoz el kéne menni hozzá, hogy ő kérdezhessen, mert Chanyeol nem igazán értené eleve a kérdéseket sem.

– És mi a helyzet a dadáddal?

- Nem tudom, azóta nem láttam, hogy mamámhoz elvitt. Gondolom, felmondott, mert őt is megrázta az eset. Te? Akarsz róla beszélni?

- Mi? Én? Ja, hasonló baleset, mint neked, csak édesanyám hamarabb halt meg. Nem is nagyon ismertem őt, kicsi voltam még. Utána apánk nevelt fel engem és a bátyámat. Őt egy autóbaleset vitte el. Bátyámat pedig… – Baekhyunnak összeszorult a torka – ő eltűnt. Ezért is kellesz nekem, Chanyeol, hogy segíts megtalálni. Te vagy a kulcs, hogy a bátyámat újra láthassam.

- De miért? Én ezt nem értem. Miért nem jössz ide?

- Mert én nem a te világodban vagyok, hanem egy másik, a tieddel párhuzamosban.